Egy kislány reményei, egy új, még szebb évre.

A most következő 5774. zsinagógai esztendőre szeretnék mindenkinek csupa-csupa jót kívánni.
Remélem mindenkinek teljesülnek az álmai, féltve őrzött vágyai.

Egy évvel ezelőtt amikor beköszöntött az 5773. esztendő, akkor sok mindent kívántam.
Boldog, örömtől teli új esztendőt. Egy kissé nehézkesen indult, de a vége felé, minden olyan szép lett.
Nem mondhatnám, hogy kifejezetten ezt kívántam, azt hiszem a vártnál jobban teljesült a kívánságom.
Ilyenkor ez a legjobb. Amikor a vártnál jobbat, és szebbet kapunk.
Most az új év felé közeledve, nagyon nehéz volt.
Ez a két nap sok mindenben segített. Voltam zsinagógában és imádkoztam az Ö.valóhoz, hogy segítsen nekem.

Segítsen nekem mindabban, amitől annyira félek. Tudom azt, hogyha tavaly kegyes, és nagylelkű volt velem, akkor idén is segíteni fog, és csak azt fogom kapni, amire vágyok, azt amiért esténként imádkozom hozzá.

Minden rossz gondolottól, és érzéstől függetlenül azt kívánom mindannyiótoknak, hogy teljesüljenek azon álmaitok, amiről magatok sem hiszitek el, hogy teljesülhet. Igenis valóra válhat. Valóra is fog.
Ne csüggedjetek.
A félelmeitektől pedig ne féljetek. Nézzetek szembe velük, és harcoljatok ellenük.
A szeretet körülvesz, és a legfélelmetesebb gondolatot, érzést is legyőzi.
Hinnünk kell ebben, mást nem is tehetünk. Tegyetek úgy, mint én.
Lefekvés előtt mindig becsukom a szemem, és elképzelem, ahogy minden álmom teljesül, félelem, és aggódás nélkül élek, szeretetben.

Szép és boldog új évet!
L.Á.

A medálok jelentősségéről.

Amikor kislány voltam kaptam az apukámtól egy hatalmas bernáthegyi plüss kutyát.
Azóta is a gyerekkori szobámban ott pihen az ágyamon, és akármikor amikor haza megyek magamhoz
ölelem, és egy kicsit olyan, mintha az apukámat ölelném meg, akit már tizenhét évvel ezelőtt elveszítettem.
Bár igaz, a pesti albérletek nem tették lehetővé, hogy a majdnem két méteres plüss állatot magammal cipeljem, azért néha jó lenne ha hozzá bújhatnék, vagy magamhoz ölelhetném.
Nagy ritkán amikor haza megyek, akkor bepótlom az elmaradhatatlan kucorodást. :-)

Az életünket az emlékeink határozzák meg. Nem is kérdéses.
Amikor nyaralni megyünk, akkor szuveníreket vásárolunk. Jómagam krónikus füzet - és - könyv vásárló vagyok külföldön.
Ahol jártam eddig, mindenhonnan van egy noteszem, amiből már az évek folyamán napló lett.
Így soha sem veszítem el, nem dobom ki. A könyvek pedig maguktól értetendően a polcon csücsülnek, és várják, hogy újra és újra elővegyem őket, a bölcsességeket kiolvasván.

A legszebb elmlékeinkre emlékeztetnek ezek a tárgyak. Hiszen nem fogom soha azt érezni, amit akkor anno és ott éreztem. Ez persze nem jelenti azt, hogy többet ne látogatnám meg azt a helyet, éppenséggel a hely szelleme nem mindig ugyanaz.

Ilyen tárgyak, emlékek amikor elballagunk az óvodából, iskolából. Diplomaosztó alkalmából.
Szinte mindenki szerintem ékszert kap. De sokan bólogathatnak, hogy a gimnáziumi csokruk kiszárítva még mindig megvan valahol egy dobozban :-).
Eszünkbe juttatják azoknak a napoknak a gyémántos szikráit ami örökké bennünk fénylenek.
Sosem veszítenek a fényükből.
Talán ezért is van, hogy a lányok/fiúk vágynak valamire attól akit szeretnek. Nem azért, mert önzőek, kihasználóak lennének.
Hanem, mert bárhol is járnak a világban, a szívük fölött, a bal csuklójukon magukhoz szoríthatják azt a kis apró semmiséget, és úgy érezhetik, hogy az a valaki velük van.
Azokkal a szép emlékekkel, azokkal a nagyon szép emlékekkel.
Régen, mindig a Dávid csillagos nyakláncom szorongattam a szívem felett. Elszakadt. Biztosan volt valami jelentőssége.
Úgy szeretném, hogyha egy kis apró semmiség bármikor kibújhatna a pólómból, felgyűrődhetne a pulcsim ujjánál, magamhoz szoríthatnék egy újabb "pónit" - ahogy nevezem a kedvenc párnám.
Ezek az emléktárgyak arra emlékeztetnek bennünket, hogy voltál boldog. Nagyon boldog. Emlékeztet a személyre akitől kaptad. És ez a legfontosabb. Emlékeztet a helyre ahonnan való.

Mindig megkérdezik, hogy a lányok miért szeretnének ilyen kis butaságokkal "gazdagodni" hát kérem szépen ezért...
Beköszöntött az ősz. A szívek egyre jobban félnek az ősz és a tél hidegségétől.
De ha arra gondolnak, hogy mit adott nekik a nyár, akkor a leghidegebb éjszaka is boldogsától lesz fűtve.

Válasz az összes női hibbant kérdésre

Lássuk be, a csajok néha egy picit túékombinálnak.
Nincs et másként akkor sem, ha a kapcsolatainkról van szó. - sokszor a másik teljesen egyértelmű szavait és jelzéseit is képesek vagyunk Coelho-i magasságokba cicomázni úgy, hogy lehetőleg végül azt jelentse, amit ki akarunk hozni belőle!

Ahhoz, hogy a szerelmi és akár baráti kapcsolataink rendben legyenek a másik nemmek, el kell felejtenünk a gondolatok és szavak csűrűsét csavarását és érdemes a vágyaink helyett a kvintesszenciáját kivonatolni a mondandójuknak, így mindig tökéletes lesz a csaj-pasi fordítás.

Alapfokú szinten annyit tudnunk kell, hogy ha a férfiak szavait akarjuk megfejteni, a dolog jelentése mindig pontosan az, ami elhangzik, ha pedig a nőkét, akkor sokszor inkább az, ami adott szituációban a csaj vágyaiban szerepel.(Nyilván kivételek is akadnak szép számmal, egyenesen beszélő nők és köntörfalazó férfiak, az alábbi kérdések viszont igencsak tipikusak, valljuk be.)

Példamondat 1: Pityukám drága, nem nyitnád ki az ablakot légy szíves, mert nagyon melegem van... Ez a nyár igen forró.

A valódi jelentése: Pista! Elvihetnél már nyaralni b+szod.

 Példamondat 2: Editke, nem nyitnád ki az ablakot légy szíves, mert nagyon melegem van... Ez a nyár igen forró.

A valódi jelentése:Editke, légy szíves nyisd ki az ablakot.

A férfinyelvre fordítás szerencsére nagyon könnyű és akik úgy érzik, szükségük van segítségre, most fellélegezhetnek és így legalább én is hasznát veszem annak, hogy szinte csak fiúk vesznek körül itthon és a házon kívül egyaránt. Alább egy kis összefoglaló olvasható tehát, ami talán kegyetlen, de legalább őszinte, és jót akar, épp olyan, mint mondjuk Csernus doktor egy jobb napján. A lenti válaszok segítségével rájöhetsz ugyanis, hogy mi van valójában, amögött, amit csajod gondol/pasid mond.

Vigyázat, tényleg elég kemény, de férfiak is tesztelték és sajnos az esetek többségében igaz. A stílusa azért ilyen, hogy felrázzon, segítsen (!) és egyértelművé tegye a választ az összes hibbant női agyalásra és egy kicsit ráhangoljon arra, hogyan kombinálj (sehogy) a továbbiakban.

 Következzenek tehát azok a talányok, amikről engem a legtöbbször kérdeztek amik az én környezetemben, és olykor levelekben a legtöbbször felmerültek. A válaszok alább:

1. gyakori kérdés:

- Azt ígérte, hogy hív, de nem hívott. Felhívjam? Nem lehet, hogy elfelejtette, elhagyta a telefonját vagy történt vele valami?
NEM! Kizárt. Majd hív.

Kiegészítés: Ha netán nem hív, az is válasz. A legtöbb hiba mindig abból kerekedik, hogy olyasvalaki után szaladgálunk, aki után nem kéne. Minek? Szaladgáljunk inkább olyasvalaki után, aki értékeli.

Kiegészítés 2:Persze,természetesen előfordul, hogy valaki elhagyja a telefonját és amúgy hívni akar. Ő egyszerűen kér valakitől egy telefont és megszerzi a számod, vagy üzen a Facebookon. Nincs de! (Igen, talán, elméletben arra is van némi esély, hogy valahol külföldön, egy erdőben bolyong éppen teljesen egyedül, de akkor meg azért ne járj vele, mert vérfarkas.)

 2. gyakori kérdés:

- Vajon ezzel/azzal/amazzal a lépéssel most taktikázik?
NEM! Akármiről legyen szó, ez kizárt. Ilyesmit csak a csajok csinálnak, ők is csak húsz év alatt.

3. gyakori kérdés:

- Miért hazudik nekem minden férfi?
Mert valószínűleg az igazságra általában rosszul reagálsz.

 1. kérdéskör: Egy estés kapcsolatok

- Miért akar tőlem mindenki CSAK egyéjszakás kapcsolatokat?
Ha ez gyakori, akkor azért, mert elfogadhatóan nézel ki, de beszélgetni már nem lehet veled. Nem éreznek barátnak egy kicsit sem. Talán túlságosan barbis vagy, esetleg túl félénk, idegesítő vagy egyszerűen nem vagytok egy hullámhosszon, nem vagytok igazán jóban. A legvalószínűbb viszont az, hogy csak nem volt alkalma megismerni az illetőnek, mert túl hamar belementél a dologba. Talán ha nem mondanál azonnal igent, lenne lehetőség arra, hogy megismerjék a szuper személyiségedet és rajongjanak érte.

- Nem lehet, hogy egyszerűen félnek tőlem a férfiak?
Nem. Ezt a hülyeséget, az egyedülálló celebnők mantráját NŐK találták ki. A férfiak nem félnek semmilyen nőtípustól. Egyszerűen nem akarnak tőled semmit. Ha félnének, rádhívnák a rendőrséget vagy a zártosztályt.

- Honnan tudjam, hogy csak Azt akarja, vagy komolyan is gondolja?
Mindenképpen Azt akarja, a kérdés inkább az, hogy hányszor. Ha lehet veled beszélgetni is, akkor többször, ha nem, akkor egyszer.

2. kérdéskör: Problémák, lelépés

- Miért csalt meg? Miért választott valaki mást? Mit tegyek? Hogy szerezzem vissza?
Mert nem ő volt az igazi. Lépj tovább.

- Miért választotta őt?
De most őszintén: nem tök mindegy? Biztos jobban elvoltak együtt. Keress olyat, aki téged választ. A sokkal jobb kedvre derít, mintha azon merengenél X miért hagyott el, és Y miben jobb nálad.

- Miért jönnek be nekem csak a rosszfiúk?
Mert az ő külsejük általában férfiasabb és te e pillanatban a megjelenés alapján döntesz, ahogy tinikorban a legtöbben. Ezen mindenki átesik. Ez így a legjobb, mert mindannyiunknak meg kell tapasztalnia, hogy a macsó külső nem garancia a jó kapcsolatra. Ha már elég rosszfiú szivatott halálra, később nyitott leszel majd másokra is.

- Miért fogok én ki mindig ilyen/olyan/amolyan alakokat?
Mert meg vagy győződve róla, hogy nem érdemelsz jobbat. (A kérdés inkább az, miért gondolod ezt. Ha szeretsz agyalni, ezt fejtsd meg inkább, nagyon hasznos lesz később.)

- Rosszul bánik velem, mit tegyek, hogy szeressen?
Köpj éjfélkor egy temetőben hármat egy lapos kavicsra és pontban kettőkor ugorj egy döglött gyík hátára. (De komolyan: lépj le és keress olyasvalakit, akivel jól elvagy és nem bánt. Ha mégis vele maradsz, nem ő a hibás, mert te is beválalltad azt, ami neked amúgy rossz. Nem kell, hogy mindenki imádjon, elég ha egyvalaki, de ha jót akarsz magadnak, olyannal kell lenned, aki értékel. Nem biztos, hogy azonnal meglesz.)

- Rossz, a kapcsolatunk, nem működik, maradjak, vagy hagyjam el?
Elromlott az autóm, nem működik, megjavítsam, vagy adjam el? Ezt nem tudhatja más. Én személy szerint, ha az autóm csak fékbetétes, nyilván megjavíttatom, egy leégetett motornál vagy totálkárnál már nem biztos. Ha valami konkrétan el sem indul és nem megy, az minimum motorfelújítás. Oké, csajos fogalmazásban inkább így hangzik: ha a háznak mondjuk az ablakai rosszak, érdemes kicserélni, talán melós, de megéri, ám ha mondjuk összedőlt, akkor már kérdéses, hogy érdemes-e fogalkozni vele.

Kiegészítés: egy agyonvágott motor esetén a javítás mellett érdemes annak is utánajárni, hogy ki felejtett el olajat cserélni. A későbbiek során hasznos lehet az infó.

3. kérdéskör: Megcsalás

- Láttam és hallottam is, hogy megcsalt de tagadja. Nem lehet, hogy akkkor mégsem csalt meg és én láttam rosszul?
Nem.
...és még annyit, hogy NEEEM!

Kiegészítés: a jelenséget úgy hívják: tagadás. Kötelező minden necces helyzetben.

- Megcsalt/megültött, megbocsáthatom-e?
Persze, ha nem zavar, hogy folytatja.

- Öszejöhetek-e olyasvalakivel, akinek éppen van barátnője?
Nem. És még csak nem is a barátnő miatt, hanem mert nem szükséges. Ha fontos vagy neki, jóban lesztek, megszeret, rájön, hogy veled jobb, és lelép. Aki értékel, nem csinál belőled szeretőt. (Persze, ha magadtól bevállalod ezt a státuszt, senki nem fogja hibáztatni önmagát érte. És igaza is lesz.)

- Sohasem mondja, hogy szeret, mit kezdjek ezzel?
Semmit. Ha szeretsz agyalni, akkor gondolkodj inkább azon, hogy múlik-e BÁRMI azon, hogy ki mit mond.

- Mit tegyek,ha a kapcsolatunkban minden oké, DE ez/az/amaz nagyon zavar?
MONDD EL és indokold meg! Ez a három titkos lépés a sikerhez: elmondani, megindokolni, megoldást kieszelni. Vilmos, engem nagyon zavar, hogy anyukád minden reggel hatkor már csenget, mert éjszakás vagyok és nem tudok aludni. Megtennéd, hogy szólsz neki, hogy várjon negyed hétig? Pont. Nem nagy ügy, egyetlen összetett mondat elég, semmi nyavalygás, utalgatás, taktika, titokzatoskodás, és főleg nem besértődés, aztán hiszti, amiért ezt az egész probémát Vilmosnak ki kellett volna találnia.

Észrevétel: Lóf+szt kellett volna kitalálnia! Ha Vilmost nem tisztánlátással keresi a kenyerét valamelyik éjszakai műsorban, akkor nem kell volna tudnia/látnia/érezni mások problémáját. TE nem akartál konfrontálódni emiatt és kényelmesebb lett volna, ha valaki kitalálja a gondolataidat.

- Mit tegyek, hogy izgalmasabb legyek? Vessek be női praktikákat, tegyem féltékennyé, csináljak műbalhét, legyenek-e titkaim?
Pontosan, igen, ez jó ötlet! Amikor majd meg meg akarsz szabadulni tőle, okvetlenül vesd be az előbbieket ebben a sorrendben. Tévedés, hogy féltékenység, titkok és aggodalom vagy veszekedés kéne egy jó kapcsolathoz. Csak vedd észre, hogy mindig a szakítófélben levő párok mondják magukra, hogy olaszos/temperamnetumos páros vagyunk, és ők ágálnak amelett is, hogy veszekedés igenis kötelező.

Nem az.

A dolog ennél sokkal egyszerűbb: veszekedni rossz, agyalni fárasztó, beszélni kényelmes és hasznos. Remélem, hogy segítettem! :)

I'll hold my breath.

Régen írtam arról, hogy mi is zajlik az egyszerűnek egyáltalán nem mondható kis életemben.
Valahogy mostanában idő, ihlet hiányában nem jutott erre sor.
Valamint arról se feledkezzünk meg, hogy nem mindig egyszerű leírni az érzésünket, úgy, hogy megpróbáljunk megmaradni a társadalmi/irodalmi elvárosknak. Néha egy kicsit polgárpukkasztó lenne a blog, ha mindent úgy és ahogy gondolom és érzem leírnám. Tágra nyitnának a szemek...

Vége van a nyárnak. Hűvös szelek járnak... ismeri mindenki az ismerős verset.
Valóban. Lassan itt a vége, és a mai nappal az idő is hűvösebb lett. Emlékszem két és fél hónappal ezelőtt mindenki szenvedett a nyár melegétől, és ujjatlan ingekben, pólókban mosolyogtunk egymásra.
Ma pedig felkerült a farmer és a "hosszúújjú".
Augusztus 20-a után mindig vége van a nyárnak. Ez már tradíció.
Huszadika után mindig egy kicsit változok én is. Akárcsak az időjárás.
Többnyire boldog szoktam lenni. Nagyon boldog. Hiszen vége van a nyárnak, újra itt a szeptember!
A szeptember már harmadik éve jelenti nekem az "újra otthon vagyok" érzését. Miért?
Az Egyetem miatt. Úgy szeretem. Egy olyan milliőben lenni, ahol szeretsz, szeretve vagy, és szeretni fogsz.

Ez idén egy kicsit más....
Hazudnék ha azt mondanám, hogy nem várom. Persze, hogy várom, hiszen hiányoznak a barátok, ismerősök, tanárok.
Valószínűleg ezért pityergek már lassan két hete, mint egy eszelős. :-)
Különös nyaram volt. Nem voltam a fővárosban, a szívem egy kicsit bele is halt. De nagy nehezen túl élte.
Volt néhány nap, amikor sikerült feljönnöm, és akkor nagyon boldog voltam. Azok a napok tartották bennem az erőt, hogy hamarosan vége lesz, már csak egy hónap, már csak pár hét, már csak pár nap.
Elköltöztem, majd tova fogok költözni. Új élet. Új tapasztalatok. Biztosan ettől is nagyon félek.
Két hete intenzíven itt vagyok, és az érzéseim cikáznak szerte szét. Oda s vissza.
Miért nem várom az elsős ORZSE-s napot? Miért?
Tudom, hogy miért nem.
Emlékszem egy évvel ezelőttre. Annyira boldog voltam. Szavakba sem tudtam önteni, hogy mennyire vártam a II. évemet. Találkozhattam a csoporttársakkal akik egy évvel közelebb kerültek hozzám.
Vártam az érdekes órákat. Hogy vártam!
Minden jól is kezdődött/végződött. Imádtam a második évemet. 8 hónap...
Sokszor nehéz volt. Sokszor úgy éreztem, hogy igazságtalanul vádoltak meg, de lényegében minden megoldódott. Jobban is, mint ahogy valaha is remélni mertem.
Mielőtt megkaptam a Június végével kezdődő munkámat Debrecenben, annyira vártam a két hónap "hallhatatlanságot".
Hideg zuhanyként ért, amikor megcsörrent a telefon a debreceni lehetőséggel.
Egyszerre voltam boldog és mérhetetlenül elkeseredett. Senki sem tudja elmondani azt, hogy a szívemnek az egyik fele mennyire fájt.
De úgy voltam vele, hogy megoldódik. Minden megoldódik. Meg is oldódott. Bár ritkábban voltam itt, mint ahogyan azt szerettem volna. De megoldódott.

...
De eljött az utolsó hete a nyárnak. És annyira félek, de annyira. Elmondhatatlanul.

Mi lesz? Hogy lesz?
Az első mondataim között volt, hogy kezdek egy őrült hisztérikára hasonlítani. Pedig nem vagyok az.
Azt szeretném, hogy ez a hét még nagyon sokáig tartson. Nagyon sokáig...
Nem szeretném az elfoglalt hétköznapokat. Nem szeretnék konfliktust a világgal.
Nem szeretnék harconi a lelkemmel és a szívemmel. Pedig harcolok.
A világgal mindenképpen. Ezzel a baromira igazságtalan világgal. Ahol minden annyira unfair...
Sokszor szoktam azt képzelni, hogy van egy párhuzamos világunk.
Ahol nincsenek hártráltató elemek. Ahol minden azzal van összhangban amivel lennie kell.
Nem pedig olyan részekkel, amik messziről ordítanak, hogy jaj...
De én nem ebben a világban élek. Ezt el kell fogadnom. Itt 2013 augusztusában lehetsz bármennyire is gyönyörű, kedves, fiatal, együttérző... mind kevés. Nem is az, hogy kevés. Rossz időben, nem elég.
Így állok én a világgal harcban, és ezzel együtt így félek én a jövőtől.
Félek, és a félelmeimmel ébredek és fekszem. A nyár vége hozza ezt magával...
Egy valamit ígérhetek a közeledő ősznek. Nem fogom kevésbé szeretni, mint a nyarat. Sőt.
Hálás leszek minden egyes boldog percéért. De amíg nem áll be minden a maga kis rendjébe, addig félek.
Rémálmok gyötörnek, kialvatlan vagyok, és a állandóan a gombóc van a torkomban.
Mintha egy sötét teremben lennék, ordítok de senki sem hall meg. Pedig annyira szeretném, hogy észrevegyék a félelmemet, és egy kis megnyugtatást kapnék, hogy: "ne félj. nem lesz semmi baj."
Sosem féltem még ennyire.
Mindennap vissza tartom a lélegzetemet egy percre, és hosszan kiengedem a beszívott levegőt.
Próbálom magam nyugtatni. Mindent próbálok elkövetni, hogy könnyebb legyen, és ne féljek.
Remélem egyszer csak valaki meghallja a "hangtalan" kiáltozásom, és egy gőzölgő tea mellett az esős őszben megnyugtat, majd azt mondja: "ne félj. minden rendben lesz. az élet mindent megold, mert minden megoldódik."
Várom ezt a napot, mert rég féltem ennyire...

idézetek

"Ha valakibe régóta szerelmes vagy, és váratlanul megpillantod az utcán, úgy érzed, mintha most szeretnél bele. Nem azt mondod, hogy: "Ja, ezt az érzést már ismerem!"
Hanem hirtelen megdobban a szíved. Másképpen veszed a levegőt... Jön!... Most mi lesz??!!...
Föllobban benned a szerelem!
A szerelem addig tart, míg a társadba minden pillanatba beleszeretsz.
Az élet forrásában nincs tegnapi víz." (Minden most születik)


Szeretsz - és azt mondják rád el vagy varázsolva. Miközben egy tévedhetetlen hang azt súgja a lelked mélyén: itt akarok maradni, mert mindig ide vágytam... Amikor szeretünk, felébredünk egymásba. Ez a valóság.
(Valóság és álom)

"Először a fejedben, tarkódban érzed. ... majd bőröd minden pólusában. Valahol tényleg a szíved táján. Innen sugárzik szét mindenhová..."

Egy arcon látszik ha szeret vagy szeretik. Megnemesedik. Megszépül. Tekintete izzóbb lesz. Tudom, hogy szerelmes.

Minden igazi találkozás: tűzrakás.

Majd végül a legszebb/ kedvenc:
"Néha életünk legnagyobb szerelme csak integetés az induló vonat ablakából..."

Your song.

- It's a little bit funny, this feeling inside, I'm not one of those who, can easily hide.
  I don't have much money, but boy if I did... hmm...I'd buy a big house where we both could live.

 
- So excuse me forgetting but these things I do... see I've forgotten if, they're green or they're blue,
anyway the thing is, what I really mean...Your's are the sweetest eyes, I've ever seen.



- And you can tell everybody, this is your song. It may be quite simple but... now that it's done.
I hope you don't mind... that I put down in words.

How wonderful life is... now you're in the world...


- If I was a sculptor, but then again no. Or girl who makes potions, in a traveling show.
I know it's not much but, it's the best I can do.
My gift is my song and, this one's for you.

I hope you don't mind... that I put down in words....

A kőasszony története

Ki ne hallotta volna a Thököly úton élők közül a „kőasszony” történetét, aki több mint száz éve áll a 61-es szám alatti ház befalazott erkélyén, szerelmére várva?

A legenda szerint „az első világháború idején a lakásban egy fiatal házaspár élt. A férfinak a háború alatt a frontra kellett utaznia. Ifjú felesége hűségesen várta, míg egy nap a férfi halálhírét hozták, amit a felesége nem hitt el. Úgy érezte, hogy a férfi él, és egy napon hazatér hozzá. Attól kezdve minden nap minden percét az erkélyen állva töltötte, és várta, hogy a szeretett férfi hazatérjen.




Akkoriban spanyolnátha-járvány tombolt, és a fiatalasszony is megbetegedett. Utolsó leheletéig várta haza szerelmét, végül az erkélykorlátra támaszkodva, az utcát fürkészve érte a halál. Nem tudhatta meg, hogy reménye beigazolódott: halála után egy nappal férje hazatért a frontról.

A megözvegyült tiszt vigasztalhatatlan volt. Mély fájdalmában szobrot állíttatott hűséges kedvesének, az erkély ajtaját pedig befalaztatta, hogy többé senki ne léphessen ki rajta.

Az a bizonyos fehér ruha. Microblog.

Ma reggel amikor felébredtem, különös érzés kerített a hatalmába.
Valószínűleg butaság. :)
Már több, mint egy évvel ezelőtt volt rajtam az a fehér ruha amit ma is viselek.
Nincs igazából jelentőssége, hogy miért és hol volt rajtam.
Egyszerűen csak azt szeretném ezzel érzékeltetni, hogy bizonyos dolgok akár jelen esetben ruhadarabok is milyen emlékeket hordoznak magukban. Azóta sem volt rajtam egyébként....
Talán megszerettem volna őrizni, az emlékét az által, hogy nem veszem fel egy darabig.
Nagyon szeretem ezeket az emlékeimet. A legszebbek. Néha könnyek szöknek a szemembe, de nem a szomorúság könnyei ezek. Hanem a boldogságé.
Akkor ez a ruha egy olyan apró, jelentéktelen emléket őrzött... Most pedig?
Biztosan súlyos ilyen dolgokat kijelenteni, de most pedig olyan mély dolgokat őriz egyetlen fehér ruhadarab....
Bár sose fakulnának meg ezen napok csillogásai, és sosem sötétednének el.
A szívem örül... Elmondani sem tudom, hogy mennyire.
Xoxo

Végtére is: boldog vagyok.

Annyi minden történt, a közel egy hónapban.
Új munkahely, nehezen szoktam meg a pörgést, és a teljesen más életritmust. De így a végére egyre jobban belejöttem.
Sok szomorú dolog keresztezte a napjaimat, ettől függetlenül.
Hiányzott/ hiányzik a régi megszokott kerékvágás. Sokat sírtam.
Nem szeretnék többet, sokáig nem, még....
Ha belegondolok abba, hogy a negatív érzések mellett, viszont mi van a szívemben....
Az csudajó. Lehet, hogy csak egy kis morzsányi, de ha figyelek a szívem rezgéseire, akkor az hatalmas boldogsággal tölt el.
Ezen gondolatok színesítik az olykor sötét órákat.
 Imádom ezt az érzést, sokáig szeretném hallgatni a szívemet ezen dallamát.

A régi nyíregyházi zsinagóga

Nagy magányomban otthon, óriási könyvet találtam.
Felbermann Endre: Emlékek a múltból: A korabeli Nyíregyháza képekben c. könyvét.

Amiben az egész város 1850-1944-ig korabeli képgyűjteménye található. Nagyon örültem, amikor megtaláltam a zsinagógánkról is azt az egy oldalt.

Néhány információ a szép zsinagógáról:

A status quo hitközség zsinagógája 1880-ban épült.
A tervezés és az előkészítés munkálataiban Horváth Gyula városi mérnök is részt vett.
Az építkezés fő szervezője Haas Móricz a terménycsarnok társaság egyik alapítója volt.
1880. szeptember 5-én avatták fel.
1944 októberében a visszavonuló németek elpusztították. 

Ha ma szembeállunk a Bárczi Gusztáv nevét viselő gyógypedagógiai intézettel, akkor annak két szélén egyforma, egyemeletes épületeket látunk:
ezek voltak az izraelita hitközség elemei iskolái.
Az új, a középső kétemeletes épületrész helyén, jóval beljebb állt a zsinagóga.

Az első iskolaépületet 1868-ban építették, mely földszintes épület volt és 1890-re már szűk lett.
A zsinagógától jobbra lévő egyemeletes, 4 tantermes iskolaépület 1897 októberében lett kész.
A tervezést és az építést Király Sándor végezte. A bővítésre 1909-ben került sor, mely az 1897-ben épült
iskolához csatlakozott és az udvar felé nyúlt be.
A terveket Baruch Jenő készítette el, és 1929. november 24-én avatták fel.
Minden építkezés Nyíregyháza város anyagi hozzájárulásával valósult meg.
1944-ben "néma" lett az iskola és soha többé nem tanultak itt zsidó gyerekek.
1953-ban végleg állami tulajdonba került minden épület.

A ma is meglévő másik, ortodox zsinagógát 1924-ben építették, mely '32-re lett teljesen kész és az akkor Kis, mostani nevén Mártírok terén található.
Tervezője Baumhorn Lipót, a korszak legjelentősebb zsinagóga tervezője és építője.
Az építkezésért felelős személy Tutkovics Ferenc nyíregyházi építőmester volt, akit Menczy Henrik követett.
Az építkezésen Balczár István, Soltész János, és Tóth Pál mesterek is dolgoztak, a vakolást Huray Dániel végezte el.

A szerelem bilogógiája

Úgy gondolom, hogy nem vagyok egyedül, ha azt mondom, hogy mindenkit érdekel a tény, hogy hogyan is megy végbe az agyunkban, testünkben a szerelem biológiája.
Íme néhány, fontos megállapított tény: 

A kultúrantropológiai vizsgálatok azt bizonyítják, hogy a szerelem univerzális emberi jelenség, mi több, állatok megfigyelése alapján tudjuk, hogy a szerelem mind a madaraknál, mind az emlősöknél megfigyelhető. Evolúciós vizsgálatok alapján a szerelmet a szaporodás egy fontos, biológiailag "előrehuzalozott" funkciójának tekintjük.
A szerelmes állapot jellemzőit a költők már évezredek óta leírták, ám a szerelem agyi folyamataira csak az utóbbi évek kutatásai világítanak rá.

A szerelemkutatás a szerelem és kötődés folyamataiban kiemelkedő szerepet tulajdonít több fontos agyi ingerületátvivő anyagnak és hormonnak. Az agyi jutalmazórendszer ingerületátvivő anyaga a dopamin. A dopamin a közelítés, "zsákmányszerzés", "vágyakozás" szubsztrátuma, fontos szerepe van a megkívánásban, a kitartó udvarlásban. A meghódítás okozta dopaminszint emelkedés örömérzést, eufóriát okoz, erre könnyű "rászokni".

A szerelemben megfigyelhető nyugtalanságot, csökkent étvágyat és alvásigényt, a szerelmesre beszűkült figyelmet részben a magas dopamin, de részben a magas noradrenalin szint okozza. A szerelemnek kényszeres vonásai is vannak: a szerelmes állandóan szerelmével foglalkozik, emlékeket gyűjtöget róla, róla akar állandóan beszélni, a szerelmes, mint kényszergondolat mindenféle tevékenységébe állandóan betör. Kényszerbetegségben fontos szerepe van a szerotoninnak. Amikor kényszerbetegeket hasonlítottak össze szerelmesekkel, egyaránt alacsonynak találták szerotonin szintjüket. 

A szerelemben és nemi vágyban mindkét nemben fontos szerepet játszik a tesztoszteron. Ennek kapcsán sajátos folyamatok figyelhetők meg a szerelem tartós kapcsolatba átnövése során. A szerelem előreprogramozottan 2-3 évig tart, s ha ez alatt nem alakul ki kötődés, a kapcsolat előbb-utóbb elhal. A szerelem során magas a tesztoszteron szint, ám amint a kötődés kialakul, a tesztoszteronszint lecsökken. Ez megmagyarázza, miért lanyhul sok embernél a nemi aktivitás a megállapodott kapcsolatban: ez teszi lehetővé, hogy az emberek többé már ne csak egymás után vágyakozzanak, hanem képesek legyenek gyermekeiket nevelni, dolgozni járni, stb. Érdekes mód, megromlott házasságban vagy váláskor a tesztoszteronszint ismét megnő, jelezve, hogy a felek készek egy új szerelemre.

Írja hasonlóan sorait Sz.G.
Egy másik, ám hasonló elmélet: 

 Ha valaki szerelmes lesz, az agyban emelkedik a fenil-etil-amin (PEA) szintje, és nem kevesebb, mint 18 hónapig magasabb is marad. A "nagy szakítások" utáni depressziót a PEA csökkent vérbeli szintjével magyarázzák. A szerelmesek egymásra találását kísérő külső jelekért: pirulás, tenyérizzadás, szaporább szívdobogás, kellemes eufória (felfokozott kedélyállapot) elsősorban az agysejtekben termelődő PEA a felelős. Ezt a vegyületet „szerelmi szubsztanciaként” vagyis a szerelem lényegeként is szokták emlegetni.
A noradrenalin mennyisége is emelkedik a szerelmesek agyában, ami viszont adrenalin képződéséhez vezet. Ez utóbbi az oka a gátlásos szerelmesekre oly jellemző izgatottságérzésnek, verejtékezésnek, remegésnek, ökölbe szorult gyomornak.
Ha a szerelem lázának tünetei emlékeztetnek a kábítószerek által előidézett földobódásra, annak az az oka, hogy a szerelem, mint Anastasia Toufex is megállapította, toxikus állapot. Az agyban természetes úton kiválasztódó vegyi anyagok ugyanazokat a hatásokat váltják ki a szervezetben, mint a mesterségesen előállított stimulánsok. A legújabb kutatások szerint a dopamin szint emelkedése téves képzeteket idézhet elő (a szerelem tárgya a legszebb nő, illetve a legelegánsabb férfi a világon) ugyanakkor a PEA, amely közrejátszik a romantikus szenvedélyek felkeltésében, bizonyos mértékig hallucinogén.
Amikor a szerelem bódulata bekövetkezik - valójában felborul a biológiai egyensúly. A
szervezet védekezésképpen ellenanyagokat kezd termelni. Ennek hatására előbb-utóbb toleránssá válunk a külső hatásra termelődő toxikus anyagok iránt. Az a pillantás, simogatás vagy szoknyalibbenés, ami valamikor kiforgatta sarkából a világot, fokozatosan visszaadja helyét a fizikai törvényszerűségeknek. Mint ahogy személyenként változó a kémiai reakció foka, ugyanúgy különböző ideig tart a szerelem kábulatából való ocsúdás. A szerelem ugyanis a híresztelés ellenére nem tart örökké. Általában 1-3 max 5 évre tehető a leglángolóbb időszak.

Remélem segíthettem, ebben a néhány sorban azoknak, akiken ez az érzés uralkodott, uralkodik.

Valahol egy párhuzamos világban...

Vannak pillanatok az életünkben, amikor egy kicsit minden jobban fáj... Vagy talán még jobban.
Az apró, kis dolgok is olyan mélyre hatolhatnak a szívünkben, mint a nagyok talán sohasem...

Fáj a gondolatok legapróbbika, a látvány töredéke. S azaz érzés... ezt ember talán még soha nem fogalmazta meg, és nem is fogja tudni.

Ezekben a nagyon nehéz hetekben, napokban, percekben, pillanatokban, furcsa gondolatok környékeztek meg.
Illetve kislányosan eljátszottam a gondolattal.

Mi lenne, ha a mi világunk mellett létezne egy párhuzamos? Ugyanabban a térben és időben, csak egy másik síkon...
Egy olyan síkon, ami a miénk ellentéte. Elmesélhetem, hogy én milyennek képzelném a sajátomat?

Az egy olyan világ lenne, ahol nem szakadnak meg a szívek. Ahol nem bántanák egymást az emberek.
Ahol nem létezne az emberi gonoszság legalantasabbika. Egy hely, ahol mindenki boldog lehetne.

Nem léteznének túlzott különbségek ember és ember között. Nem lenne szegény-gazdag, csúnya-szép,
gonosz-jó...
Ahol vidáman nevetnénk, mosolyognánk önfeledten. Nem pedig szigorúan, szomorúan és egykedvűen járnánk az utcákat, mint itt.
Az én kis saját világomban nem kérnék túl sokat:

Az a  L.Á. boldog lenne.
Nagyon boldog. Elmondhatatlanul boldog.
Egy kislány lenne, aki nem veszítette volna el az édesapját hét évesen.
Egy kislány, akit a tragédia után egy kicsit jobban szerettek volna.
Egy tinédzser akivel egy kicsit többet barátkoztak volna.
Egy "középkorú" tinédzser akibe szerelmesek lettek volna a fiúk.
Egy "idős" tinédzser, akit nem bántottak volna oly kegyetlenül az osztálytársai, csak azért mert annak született akinek...
Egy kezdődő felnőtt lenne, aki arra az Egyetemre jelentkezhetett volna, ami a vágya volt.
Egy fiatal felnőtt, aki nem lökődik a kollégiumi szobákban, nem lökődik albérletről albérletre.
Egy nő lenne, aki ne érezné azt, hogy senki sem törődik vele, vagy szereti.
Egy ember lenne, akire figyelnek. Akit nem bántanak munkahelyeken, akit szerető és meleg otthon várná.
Aki nem sírna mindennap a szíve után. Hol hagyta?
Ez a lány boldog lenne. Nagyon boldog.
Oldalra nézne, és felhőtlenül rá pillantana arra aki szeret. Minden kétség és félelem nélkül, hogy valaha egyszer elveszíti.

Ez a lány boldog lenne. Elmondhatatlanul boldog.

Valahogy így nézne ki, az én kis párhuzamos univerzumom.
Milyen jó is lenne, egyszer, csak egyetlen egyszer átsétálni azon a bizonyos nem létező ajtón és bele sétálni ebbe az életbe.
Bár, nem lehet tudni, hogyan birkóznánk meg magával az élménnyel. Hiszen annyira más síkon mozog már a mi életünk.

Biztosan butaság, de én minden este elképzelem, hogy talán igen... létezik valahol egy ilyen hely, a maga szereplőivel és szép érzéseivel.
Valahol lennie kell.

Egy gondolat bánt engemet...

Még mindig nincs elég idő és energiám arra, hogy szép kerek mondatokat fogalmazzak. Talán majd a hét vége felé... szombat éjszaka. Talán.
Sok minden történik.
Az életünk kiszámíthatatlan, erről minden egyes áldott nap, meggyőződöm.
Furcsa helyekre sodor bennünket a szél, különleges emberekkel találkozunk.
Mégis hiányt érzünk. Valami mintha hiányozna az összképből... ez minden ember életében más.
Talán túlzás lenne úgy fogalmaznom, hogy kicsit "bele vagyok betegedve" az elmúlt napokba... igen.
Túlzás.
De valahol mégsem.
Minden szép, minden jó, mindennel megvagyok elégedve... csak!
Ott az a "csak"...
Reggelenként, és esténkét, végig sétálom Debrecen és Nyíregyháza főterét. Ilyenkor van egy kis időm.
Gondolkozni. Valószínűleg nem tartanak normálisnak. A kislány (és most nem hazudok) egyik szeme sír,
a másik meg nevet. Bár inkább sír...
Annyira szánalmas vagyok, hogy elkezdtem "kreatív hobbiskodni". Dobozokat készítek esténként...
Mint egy mama...
Egy jó oldala viszont van. Újra festek.(na persze nem dobozokat!:) ) Hozok majd képeket a blogra is.
Fáj az ember lányának a szíve. Jó helyen van, de mégsem. Egy kis támogatás jól esne.
Bár, ki és honnan látnák, hogy mi nyomja a lelkemet, amikor mindig mosolygok?
Különös az életünk... ha lelki nyomorunk van, hozza magával a fizikait is.
Nem tudom, hogy még mi jön...
Szép mondatokért forduljanak hozzám, szombat éjszaka!

Addig is, olvasgatni lehet, egy új blog oldalt, amit a divattervezőmmel közösen készítünk:
moyfashion.blogspot.hu
Szép estét!

Tizenegy perc. (részlet)

Minél távolabb vagyunk egy élménytől, annál közelebb érezzük a szívünkhöz, hiába próbáljuk meg elfojtani és elfelejteni. 
Amikor száműzetésben vagyunk, minden apró emléket féltve őrizgetünk, ami a gyökereinket juttatja az eszünkbe. 
Amikor távol vagyunk a szeretett lényeinktől, minden járókelő rájuk emlékeztet.

A ceruza története

A fiú nézte, ahogy a nagymamája levelet ír. Egyszer csak megkérdezte:
- Egy olyan történetet írsz, ami megtörtént velünk? Netán ez a történet rólam szól?

A nagymama abbahagyta az írást és elmosolyodott. Így felelt az unokájának:
-Valóban rólad írok. De a szavaknál fontosabb a ceruza, amit használok. Szeretném ha a tiéd lenne, amikor nagy leszel.
A fiú kíváncsian ránézett a ceruzára, de nem látott rajta semmi különöset.
- De hát ugyanolyan, mint a többi, amit eddig láttam!

- Minden attól függ, hogy honnan nézed a dolgokat.
Van öt olyan erénye, amit ha sikerül megőrizned magadban, mindig békében leszel a világgal.

Az első erény: 
Nagy dolgokat vihetsz véghez, de soha ne feledd, hogy van egy Kéz, amely vezeti lépteidet. Ezt a kezet mi I.tennek hívjuk.

A második erény: néha egy kicsit abba kell hagynom az írást, hogy kihegyezzem a ceruzát.
A ceruzának ez sok szenvedést okoz, de a végén hegyesebb lesz.
Van olyan fájdalom, amit el kell tudnod viselni, mert jobb ember leszel tőle.

A harmadik erény: a ceruza mindig hagyja, hogy kiradírozzuk azt, amit elrontott. Megérti, hogy ha
kijavítun valamit, amit rosszul csináltunk, az nem szükségszerűen rossz - épp ellenkezőleg:
fontos, mert az igazság útján tart minket.

Negyedik erény:
 a ceruzában nem a fája vagy a külső formája a lényeg, hanem a grafit, ami benne van.
Ezért mindig törődj azzal, ami a bensődben történik.

Végül a ceruza ötödik erénye: mindig nyomot hagy maga után.
Tudd meg, hogy az életben te is ugyanígy nyomot hagysz a tetteid után, és ennek tudatában cselekedj.

Emlék/Láthatár

"Mert úgy kezdődött, mint egy vers: egy éjjel, azzal a néma, hangtalan zenével - 
(Nem volt tovább.)"

Márai Sándor



A domboldalon állok és a világot nézem.
Egy felhőt látok, alatta a jegenyefákat. Csönd van.
Most egy madár száll föl. Utánanézek, amíg látom.
Most már nem látok semmit, csak a felhőt. De egy pillanatra, a felhő és a jegenyék között, úgy érzem,
mintha megértettem volna valamit...

Az emberi szépségről

Néhány hete, az elmúlt napokban, nagyon sokszor szóba került ez a téma, ami megmondom őszintén elgondolkoztatott. 

Sokszor szoktam foglalkozni ezzel a kérdéssel. Talán mert annyira szép ennek az egész fogalomnak maga a megközelítése is. 

Számomra mindenképpen. 

Írtam már erről hasonló bejegyzést, még a régi blog-ban. Itt eltudjátok olvasni:
Beauty
Sok ismerősöm, barátom beszél erről a "jelenségről". Mit is jelent számunkra az, hogy valaki szép?
Szinte mindent szépnek láthatunk ami számunkra kedves: tárgyakat, emlékeket, személyeket.
Hogyha valamit igazán, tiszta szeretettel szeretünk, megszépül, széppé válik a szemünkben, és még maga a kérdés sem fogalmazódik meg bennünk, hogy ez ne lehetne gyönyörű...

Találkoztam olyan emberekkel akik azt mondják magukról, hogy nem szépek... Mi a szép? Mi a szépség?
Az egy olyan dolog, amit kevesen tudnánk igazán megmagyarázni. Mindannyian tudjuk, hogy szépek a kerti rózsáink, a naplemente, George Clooney, egy fénykép a múltból, egy festmény, egy kisgyermek.
Ezekhez kétség sem fér. Ragyogóak.
De mi van olyankor, hogyha elvonatkoztatunk mindazoktól amikről végétre is tudjuk, hogy igen. Szép.
Mi a helyzet például azokkal az emberekkel akik szembe jönnek veled az utcán, és végig fut bennünk a gondolat, hogy: -"jaj"- szegény... hogy néz ki?!
Én is vétkes vagyok, mert igen, nem egyszer fordult már elő, hogy valóban ezek a gondolatok cikáztak a fejemben. Ez valószínűleg rendjén is van.
Érdekes, hogy akikkel kapcsolatunk van, viszont teljesen más a megítélés. Ilyenkor megszeretjük az embert, majd a szeretettel együtt párosul az érzés ami az egész lényt csodássá varázsolja.
Lehet szegénynek falába, fél szeme, nagy fogai, lapát füle, vékony, kövér, alacsony, magas.
Teljesen mindegy. Egyik sem számít, hogy az illető felé, a szeretetünk bármiféle változatát is érzezzük.
Sokan szerintem ezt nehezen hiszik el. Márpedig így van.
Az "Igazából szerelem" c. filmben ez szerintem nagyon szépen van ábrázolva, ahogyan egy fiú bevallja a lánynak, hogy számára ő Tökéletes.

Olyan jó lenne, hogyha ezt a mondatot többet mernénk használni.
Milyen félelmetes egy kijelentésről van szó! :)
Használnánk a családjainkban többször, a barátaink körében, a szeretteinkkel. Mennyivel szebbé tehetnénk az életet... ezzel a rövidke mondattal.
Úgy szeretném, hogy kétség se férjen ahhoz, hogy valaki ne lenne szép. Főleg akkor hogyha mondják is neki, akár töben is.
Mindenkinek vannak önmagával problémái, de ez teljesen természetes.
Az emberi szépséget nem lehet olyan dolgokkal definiálni szerintem, hogy szép a hajad, a szemed, a kezed, csinos vagy.
Az emberi szépség, valahonnan onnan, belülről jön, és soha nem lehet lesz éppésszel megmagyarázni, hogy azt a valakit miért is látjuk olyan "nagyon szépnek".

Nem lehet lesz jelzőkkel illetni. Egyszerűen egészében látjuk majd a másikat. S, úgy ahogy van, teljesen tökéletes lesz.
Akiknek mondják, hogy márpedig igenis szépek, helyesek szinte sosem hiszik el.
Nem értem miért...
Találjuk meg mindenkiben azt a valamit, amit keresünk, amire szükségünk van.
Hogyha meglesz, akkor valószínűleg fel sem fogjuk tudni majd fogni, hogy igen.... soha senkit sem láttam még ilyen "szépnek".

Ne érdekeljen bennünket, hogy mit szól hozzá a környezetünk.
Hiszen ők is máshol találják meg a maguk "szépségüket" és mi is.
Végezetül mégegyszer csak annyit, hogyha megvan, akkor azaz érzés felbecsülhetetlen...

Eleven Testek

Biztosan sokan hallottátok már a zombis szerelmes számot, a youtube-on. 

Szerintem nagyon vicces. :-)
Majd nemsokkal később ezt a filmipar is kiszagolta, miután a "zombis" témáról a csontot is lehúzzák már.
Van nekünk 'Walking Dead' c. sorozatunk, volt már 'Zombieland', 'Legenda vagyok', majd hamarosan jön Brad Pitt új filme a 'War Z.'...
Mi jöhet még?
A 'Warm Bodies' azaz Eleven Testek.
Szóval, mivel már a világot elözzönlő mutáns szörny zombik annyira megfertőzték a célközönséget, ezt nem lehet abba hagyni' - gondolta ez valószínűleg Hollywood.
Készítsünk egy szerelmes zombis filmet! Mekkora ötlet!

A történet a következő. Vége az emberek világának. Teljes apokalpiszis.
A Jeremy Irons által vezette emberek kevés csoportja folyamatosan küld az életben maradásért. Kisebb-nagyobb sikerrel.
Ám nem is ez az érdekes a filmben. Ez már lerágott csont...

Az egész úgy kezdődik, hogy főhősünk 'R', aki nem emlékszik a saját nevére, csak arra, hogy valaha 'R'-el kezdődött.
"Sétálgat" egy zombiktól hemzsegő reptéren és azon tűnődik, hogy mennyire unalmas, hogy itt mindennap ugyanaz történik...
Járkálnak körbe-körbe... van egy barátja akivel ugyanannál a bárpultnál isznak nap mint nap, és megpróbálkoznak az emberi kommunikációval, már amire emlékeznek belőle.
De javarészt az "Eat!" - mondatokon kívül másról nem nagyon szólnak ezek a beszélgetések.
Egy ilyen tartalmas eszmecsere után úgy döntenek, hogy besétálnak a városba némi "élelemért".
A story főhősnőjének a barátjának az agyát megeszi 'R' és "agyevés" közben beugranak neki a lányról a fiú emlékei.... (no comment)
Mindegy, lényeg a lényeg, megmenti a lányt, magához veszi, és közben teljesen szerelmes lesz belé.
Nemcsak a lány barátjának az emlékei kezdenek neki beugrani, hanem sokkal közlékenyebb lesz a mi kis zombi Rómeónk is, és saját tudatára ébred egyre jobban és jobban.
A lány is elkezd hozzá vonzódni, haza viszi, megmenti Júliát... stb... stb...
Természetesen a végén rájönnek, hogy van kiút a "zombilétből", és mindenki meggyógyul.
Happy End. Jaj de jó!
Megmondom őszintén hatalmasakat kacagtam a film alatt. Bár úgy néztem, hogy közben tanultam, szóval nem igazán kötötte le annyira a figyelmemet.
De azért egy kicsit aranyos. Megismerhetjük belőle a lehetetlen szerelmet, hogy igenis minden lehetséges!
A szerelem mindent legyőz... maga a történet valóban kedves.
Viszont nevetséges is, mert annyira agyament... szerelmes zombik??!! Na de kérem....

Úgy sejtem, hogy tinilányok ezrei lesznek viszont szerelmesek az új szívtipró zombinkba...
Úgy lett volna viccesebb ha egy igazán leharcolt, félig leszakadt arcú zombiba szeret bele a tökéletes testű Xénánk.... :-)

Várom a folytatást, hogy mit hoznak még ki a zombis témákból...
Nekem egy kicsit már fárasztó, és nyögvenyelős.
Bár valószínűleg nem nekem szánták a filmet, hanem Twilight, Éhezők viadala és a Szürke Ötven Árnyalata rajongóinak...
Nem baj. Ezzel is csak tágítottam a filmes ismereteimet.
A film 10/4.
Aki nem tud a zombikról lejönni, mindenképpen ajánlom, akinek pedig van igénye ízléses filmekre, semmiképpen!

Egy döntés. Változás. A saját út megtalálása.

2010.
Halvány fény. Kollégium. Körülöttem alszanak. Finnugor népek, és nyelvcsaládok. Szorgalmasan tanulok. Egyre későbbre jár az idő. Álmos szemekkel zárom be a könyvet.
A kollégiumot fenyőfák vették körül. Mintha egy kisebb erdősségben foglalt volna helyet. Mindig ezt a benyomást keltette a számomra.
Kinézek a sötét fenyvesekre, és a szívembe hatol egy érzés.
Elegem van. Nem érdekelnek sem a finnugor népek, sem a nyelvcsaládok...
A gimnáziumban mindig arról álmodoztam, hogy majd az egyetemen csodás előadásokat hallgathatok József Attiláról, Victor Hugo-ról, esténként Csáth Géza novelláit elemezhetem...
Nem így történt. Kemény nyelvészet. Száraz. Unalmas. Borzalmas. Úgy érzem, hogy megfulladok.
Két éve folyamatosan csak fulladozok a Károlin, és alig várom, hogy elteljen egy újabb év, és elfuthassak innen messzire...

Tudom, hogy nem hagyhatom abba. Már nem is akarom. Csak túl akarok lenni rajta.
Na de utána hova tovább? Egyetemi dékán, bírónő, közgazdász, tanárok alkotják a családot. Kilógnék a sorból, ha itt három év után megállnék...
 De ha az MA magyar kilőve, akkor mit csináljak? - tettem fel magamnak a kérdést ezen a sötét tavaszi estén.
Kissé elkeseredve pötyögtem be a
www.felvi.hu címet.
Mindig is pszichológiára szerettem volna menni. De ahhoz a felvételi pontok alapján sajnos, nem voltam túl okos... Pszichológia. Negatív.

Az ELTE francia szakára nem mertem jelentkezni.
Ma már tudom, hogy gyáva voltam. Passzoltam.
Na de akkor mi marad? Szabadbölcsész? Anglisztika? Történelem?
Ami fizikával, biológiával vagy matematikával kapcsolatos, az már a kezdeteknél is halott ügynek számított.
A kérdés még mindig ugyanaz. Hova tovább?

Miközben nézegettem a szakokat, egyetemeket, hirtelen megálltam. OR-ZSE.
Ami a saját zsidóságomat illeti, mindig is tisztában voltam vele. Bár nem vallásos családban nőttem fel.
Országos Rabbiképző Zsidó Egyetem. Hmm....
Gyorsan felkerestem az Egyetem hivatalos honlapját is, és mindent figyelmesen elolvastam.
Bevallom őszintén, hogy abban a percben nagyot dobbant a szívem. Kérdés sem fért már hozzá.
-Ide akarok járni! - kiáltottam fel magamban.

Éppen időben még leadtam a jelentkezési lapomat.
Sosem fogom elfelejteni, amikor beléptem a tanulmányi osztályra, Schőner Tanárnő fogadott... nehezen felejthető emlék. :-)
Felvettek. Egy nagyon érdekes csoportban találtam magam. A Károli ehhez képest.... csak fogtam a fejem.
Itt mindenki ismert mindenkit, mindenki jóban-rosszban volt mindenkivel.
Egy hétig csak pislogtam, hogy mikor ki, merre hogyan, miért.... hát jó - mondtam.
Nem ehhez voltam szokva. A Károlin az ezer emberből, jó ha ismertem tízet. 
Csendes természetemnél fogva, az ilyeneken csak mosolyogni tudtam.
A legelső évemből van egy emlék, amire a mai napig emlékezem. És valószínűleg emlékezni is fogok.
Kint ültünk az Egyetem melletti téren, és Tóra I.-et tanultunk.
Nem tartott az emlék egy percnél sem tovább. Mégis, mintha tegnap lett volna.
A téren ülve megpillantottam egy férfit kipával a fején. Aki könnyedén oldalra fordította a fejét, és széles mosollyal ránk mosolygott. Annyit tudtam már, hogy láttam már az iskolában, de nem ismertem személyesen.
Nem tudom megmagyarázni, hogy miért, de az ott és akkor nagyon jól esett.
Talán abban a percben kezdtem el azt érezni, hogy befogadtak, most már én is ide tartozom.
Az egyik legszebb emlékem mind a mai napig... 
Ám a sors közbe szólt. A Károlin egyre jobban sűrűsödtek az utolsó évnek terhei. Szakdolgozat. Államvizsga. A kettő együtt nem ment.
Még arra is emlékszem, hogy egy csütörtöki nap mentem be utoljára a Rabbiképzőbe 2010.novemberében.
Életélmény. Fájt a szívem. Azt hittem sohasem látom, sohasem érezhetem újra a Rabbiképző hangulatát, varázsát. Nem gondoltam, hogy újra beiratkozhatok majd.
Bosszúsan ültem a 47-es villamoson úton a kollégium felé. Ráztam a fejem, hogy gyötrődök az ivrittel, sokat hiányoztam... szüneteltetni kell, vagy abbahagyni.  

Végül úgy döntöttem, hogy kiiratkozok. Meg is tettem.
Mennyit sírtam... hányszor sétáltam csak úgy el a Rabbiképző felé. Nagyon hiányzott.
Lediplomáztam. Nagy nehezen. Az egyik barátnőm a következő év tavaszán 2011-ben, a következőket mondta, miközben belelapozgatott a Judaisztika könyvembe.
-Nem akarod újra megpróbálni? Tudom, hogy mennyit jelent ez neked...
Valóban. Nagyon sokat jelentett/jelent nekem. Ez az én saját kis "Roxfortom".
Minden nehézség nélkül, újra szeptemberben a Rabbiképző padjai között találtam magam.
Egy új társasággal a hátam mögött. 

Azok a régi kedves, ismerős arcok.
Otthon voltam.
Túléltem minden lehetséges megpróbáltatást, már ami a héber órákat illeti... :-)
És alig vártam, hogy másodéves legyek. A nyár nagy nehezen tovatűnt. A hangsúly a "nagy nehezen"-en van..

Kevesebben ugyan, de ugyanott folytattuk. Ugyanott folytattuk, de nem ugyanúgy.
Én legalább is biztos nem.
Valamilyen oknál fogva, az eddiginél is jobban szerettem bejárni az Egyetemre. Pedig alapvetően mindig is szerettem kihasználni az egyetemek adta lehetőségeket, hogy nem kell mindig bejárni...
Idén, maximum betegség miatt hiányoztam, akkor is fájó szívvel.
Egyszerűen szerettem mindennap magamba szívni azt az energiát, amit az épület adott nekem. 
Természetesen nem úgy kell elképzelni a Rabbiképzőt, hogy itt minden cukorból van. Sőt.
Sok nehézséggel kell itt is megküzdeni, mint mindenhol. De valahogy itt, és így könnyebb.
Jó érzés besétálni bármelyik terembe, irodába úgy, hogy mindenkit ismerhetek, és ők is ismernek engem. Nem pedig egy "neptun azonosítóként" kezelnek.
Szó ami szó, eltelt a másodév, az OR-ZSE-s éveim legszebbike. Már csak egy van a BA képzésből.
Hogy innen hova tovább? ELTE hebraisztika? Vagy maradjak a Rabbiképzőben?

Ezek a kérdések még okoznak néhány ébren töltött éjszakát egészen biztos.
Egyelőre próbálom csak egy kicsit, éppen hogy csak siettetni a nyarat, hogy gyorsan teljen el.
De tényleg csak egy picit. Június van már. Eddig akárhogyan is nézem, egyáltalán nem hasonlítható a tavalyi nyárhoz az idei. Semmiképpen sem. Ennek okáért, nem haragszom, ha kevésbé múlik majd el gyorsan felettem ez a három hónap. Talán megbékélek vele...
Úgy gondolom, hogy nem szabad sosem olyan közegben maradnunk, ahol nem érezzük jól magunkat.
Nem. Mindenkinek kínzás. De önmagunknak a leginkább. Ha van lehetőség a változásra-változtatásra, akkor tegyük, lépjük meg.
A saját magam példájából kiindulva, igenis megéri. Mintsem egy olyan helyen, közegben ragadni, ahol egyáltalán nem érezzük jól magunkat.
Csak az első lépéseket nehéz megtenni. Igen.
Nagyon nehezek azok az első lépések, de a befektetett energia megtérül. S, majd olyan emlékeket, érzéseket őrizhetünk meg magunknak, az utókornak amiről csak mesélni lehet, a legszebb történeteket... :)

24.

Nem születtem Szegeden, színészt sem szerettem....
Kisvárdán láttam meg a napvilágot egy szombati nap kora délutánján.
Mint utólag kiderült,az orvos aki a világra hozott, nem rendelkezett hivatalosan orvosi diplomával (!)....
S előttem és utánam még több tíz évig tevékenykedett, mint szülész-nőgyógyász....
Nem régen tudódott ki a csalás...
Sokszor szoktunk azon nevetni, hogy azért vagyok ilyen, amilyen... :-) kakukktojás.A család fekete báránya.
Tíz éves koromig Demecserben éltem, a vidéki élet minden szépségével.
Emlékszem a bátyámmal való sötét téli éjszakákra, amikor kint 20-30cm-es hó esett, mi pedig egész
este kint szánkóztunk.
Emlékszem, ahogy bandukoltunk az erdőben, megfelelő "csúzli" ágat keresve.
Emlékszem, ahogy nagymamámmal a kertben órákat elsétálgattunk, és figyeltük a természetet.
Emlékszem, mikor átszöktem a házunk háta mögött lévő "kastély parkba" ahol egyedül
csúszdáztam, a mászókákon ücsörögtem, és vártam, hogy hátha valami különlegeset láthatok, a körülöttem
lévő nagy erdőben.
Emlékszem, ahogy anyukám kísért minden reggel az iskolába, nekem pedig mennyire nem volt
kedvem menni...
Emlékszem, hogy amikor már nagyobbacska voltam, egyedül (!) mehettem biciklivel az iskolába, s haza.
Emlékszem, hogy mindig én voltam a leglassúbb az osztályban. Mindig rám kellett várni.
Az ebédlőben már mindenki rég befejezte az ebédjét, én még csak akkor kezdtem neki a másodiknak.
Emlékszem, hogy nagyon nehezen engedtek el az óvónénik az oviból, mert annyira kicsi és beteges voltam.
Emlékszem, hogy órákon keresztül tudtam bámulni a német rajzfilmcsatornákat. Pedig semmit sem értettem.
Emlékszem, amikor beköltöztünk Nyíregyházára.
Emlékszem az első napomra az Arany János Nyolcosztályos Gimnáziumban.
Emlékszem, az első történelem, irodalom órámra az Aranyban.
Sosem felejtem el az első úszás órámat. Voltam kb. 120 cm... teljesen ellepett a víz, én meg majdnem megfulladtam.
Emlékszem az első, vers és mesemondó versenyeimre, ahol szinte mindig helyezést értem el.
Emlékszem az első vonatos kirándulásunkra, ami ide, Budapestre vezetett.
Emlékszem, hogy az utolsó Forintomat is elköltöttem könyvekre a Westendben.

*****
Nagyon szép gyermekkorom volt, amit semmi másra nem cserélnék el. Mindig boldogan, és mosolyogva gondolok vissza ezekre a napokra.
Aztán jött egy fordulópont. "Nagylány" lettem.
Emlékszem, hogy mennyire aggasztott az érettségi.
Emlékszem, hogy mennyit bántottak az osztálytársaim... 
Emlékszem, hogy majd kiugrottam a bőrömből 2008 nyarán amikor felvettek a Károli Egyetemre.
Sosem fogom elfelejteni, amikor költöztettek fel Budapestre. Először a Reviczky utcába.
Mivel borzalmasan félek egyedül a sötétben, ezért váltottunk.
Beköltöztem októberben a Bethlen Gábor kollégiumba.
Megismerkedhettem csodálatos emberekkel.
Emlékszem, amikor sikerült elérnem az anyukámnál, hogy beiratkozhassak a Rabbiképzőbe is.
Emlékszem a felvételimre az OR-ZSE-n. :))) Szorongva álltam a második emeleten, és olyan "félelmetes" emberek jöttek velem szembe. Akik azóta ma már kedves tanárok, ismerősök, barátok.
Emlékszem a Rabbiképzőben azokra a szép napokra, amiket a Károli sosem tudott megadni. Ott is könnyű volt megkülönböztetettnek lenni...
Emlékszem, amikor ott hagytam a kollégiumot és elköltöztem. Bevallom, sírtam... bármennyire is nehéz volt néha együtt élni három másik emberrel, a Fehérvári út sokszor hiányzik...
Emlékszem azokra az estékre, amikor az ablakomban ülve, a gondolataimmal harcban állva, vártam valamire... valami másra.
Emlékszem az előző hétre, emlékszem a tegnapra.
Belépek a huszonötödik életévembe. Valami oknál fogva, mindig is ezt az időszakot vártam.
Azt mondanám, hogy nem hiába.
Hosszú-hosszú idő után, most érzem azt, hogy végre ott vagyok, ahol lennem kell... 

Vallomások

A mai nap folyamán nagyon kedves szavakat kaptam a blogomról. Ez nagyon tud az ember szívének kedveskedni.
Pedig hiszen csak kislányos próbálkozás... de azért igyekszem. Hiszen idővel egyre jobbak és jobbak lehetünk. Ez minden egyébre is igaz. Gyakorlat teszi a  mestert...
Én is haladok, igyekszem a lehető legjobbat-legtöbbet kihozni magamból. Hogy mi is van valójában a lelkemben, fejemben, gondolataimban.
Ez a blog alapvetően egy személyes blog. Bár szoktam néha irodalomtörténeti témákat is hozni, de többnyire Rólam szól. Az én érzéseimről. Ágiról.
Pontosan ezért született meg a Láthatatlan Csillagok c. blog is.
Személyesen talán nem vagyok annyira a szavak embere. Ez sok mindennek köszönhető. Többségében annak, hogy nehezen nyílok meg idegeneknek, és nem szeretem feleslegesen jártatni a számat.
A blogomban viszont szabadjára engedem a gondolataimat, érzéseimet, majd azok szárnyra kapnak...
Szállnak és szállnak... cikáznak ide-oda.
Aki igazán jól ismer engem, olyannak amilyen vagyok a felszín és a külcsín mögött az tudja, hogy egy nagyon mosolygós, vicces, barátságos lány vagyok.
Az utóbbi lassan egy évben a blognak volt egy hangvétele. Egy negatív hangvétele. Ez minek köszönhető?
Borzalmas időszakon vagyok túl. Csalódások, csalódások, csalódások, csalódások.....
Semmi sem akart úgy sikerülni, ahogyan szerettem volna. A fent említettekből adódóan nem vagyok az, aki oda megy egy másik emberhez és kifogom a vállán sírni minden bánatomat.
Inkább a szavak világba menekülök, így a Láthatatlan Csillagokon keresztül. Ez az én kis "kitérőm".
Aki tud olvasni a sorok között, az érti és érzi, hogy mi is történik, zajlik körülöttem. Aki pedig nem...
Egészen bizonyos, hogy egy teljesen elvont lány benyomását kelthetem. Gondolom én... legalább is.


Volt egy előző oldalam a News and Cultures.
Néhány epés megjegyzés után azt inkább befejeztem, és azután nyitottam meg a Láthatatlan Csillagokat.
Amit semmiképpen sem szerettem volna teljes mértékig személyes blognak. Sőt!
Egyáltalán nem szerettem volna.
De ez nálam úgy látszik kivédhetetlen.
Szeretek írni az életemben megtörténő csodákról, kudarcokról, érzésekről.
Ha leírom, úgy sokkal könnyebb. Mintha egy nagy mázsás súlytól szabadulnék meg. Az már persze megint másik kérdés, hogy ki az aki elolvassa és ki az aki nem... teljesen mindegy. Nem érdekel.
Úgy gondolom, hogy azok az emberek akik nekem fontosak, napi szinten az életem résztvevői azok úgy is elolvassák, és ha van egy kis sütnivalójuk úgy is értik, hogy mit akarok mondani, továbbítani...
Ezek az írások néha nem is köthetőek nagy volumenű dolgokhoz. Elég hozzá egyetlen egy mondat.
Máris megvan az ihlet, és írom is, amit írnom kell.

Jelen esetben az első mondatomból kiderülvén egy nagyon kedves kritika adta a megjelenő szavakat.

Így szólt:

"ezt a láthatatlan blogot te írod???
kicsit beleolvasgattam..

hogy lehet benned ennyi érzés?????????????

most komolyan

ilyen fiatal csajok nagy része 3 értelmes mondatot nem tud magából kinyögni, Te meg úgy írsz, mintha 40 év élettapasztalat lenne benned...

komolyan döbbenet

azért is kérdeztem meg, hogy TE írod-e...
mert nem akartam hinni a szememnek.
mindig is tudtam, hogy egy elképesztően értelmes lány vagy, de most még egy lapáttal rátettél a meggyőződésemre"

Bevallom őszintén ezen kívül egyszer kaptam még egy olyan "kritikát" ami nagyon megérintette a lelkemet, a "kezemet".
Elképesztően jól esik.
Lehet, hogy nincs bennem 40 év élettapasztalata, lehet, hogy nem vagyok egy Hemingway, lehet, hogy sohasem fog megjelenni egyetlen egy cikkem vagy könyvem, de én szeretek írni.
Amikor kislány voltam mindig meséket gépelgettem a ma már őskövületnek számító régi számítógépemen.
Emlékszem az osztálytársaim minden nap mesélték, hogy milyen játékokkal játszottak a számítógépen, én pedig csendben hallgattam. Biztosan ki is nevettek volna, hogyha meghallják, hogy igen a L. Ági nyilván... tipikus, ír. Stréééber. - mint amúgy mindig.
Nem szívesen emlékszem vissza az iskolai évekre. Sokat bántottak. Nem kezdem részletezni, hogy miért. Bár gyanítom nem is kell...
Ági aki mindig a tökéletesre törekszik, aki nem engedi meg magának, hogy hibázzon. Ha valami nem úgy történik ahogy ő elképzelte, akkor napokig máson sem tud agyalni, mint hogyan hozza helyre.
Igen. Ez vagyok én. Mind a mai napig tökéletességre igyekvő, precizitásra hajlamos, maximalista.
Nem szeretem ha hibázok. Nem tudom magamnak megbocsátani. Mindenkinek van defektje. Ez az enyém.

De a blog segít. Segített tegnap. Segített ma. Segíteni fog holnap is. Tudom. A blogom sosem "hagy" el.
Tegnap a nyitott ablaknál gépeltem halkan a bejegyzést.
Ma pedig fekszem a párnáim között, teljes sötétségben, csöndben.
Előttem van a falon Párizs, és a régi idők nagy Ikonjai. Rájuk nézek, és lefelé görbül a szám. Eszembe jut, hogy mennyit néztem ezt a falat úgy, hogy közben majd megszakadt a szívem.
Meg is rázom a fejem, és azt mondom magamban, hogy: soha többé.
Az élet szép. Vége van a "gyászos" időszaknak! Itt a nyár!
Ilyenkor barnább lesz az ember bőre, a nap is fényesebben süt, az emberek többet mosolyognak, a szívünk is megtelik örömmel, boldogsággal. Mások is hasonlókat érezhetnek. Remélem...
Szeretném, hogyha az elkövetkezendő három és fél hónapban nem írnék szomorú írásokat. Élvezni szeretném 2013 nyarát, az érzést ami a májusi széllel szárnyra kapott.
Semmi mást. Élvezni a napot, a pillanatot, egy percig sem agyalni a jövőn. Ti sem tegyétek. Sodródjatok az árral.
Fújjon el benneteket a szél, a mámor, az érzés...
Ha már személyes blog, akkor elmondhatom, hogy most ezen a mai napon, estén boldog vagyok. És csak ennyi számít. Hogy mi lesz holnap? Egy percig sem érdekel. Majd holnap foglalkozom vele. De ma nem.
Aki szeretné tovább követni a Láthatatlan Csillagokat annak garantálom, hogy lesz miről olvasgatnia a nyáron.
Akárcsak a News and Cultures-ban lesz "nyár képekben", élménybeszámoló a nyárról, nyaralásról.
Akit érdekel elolvashatja a tavalyi nyár búcsúztatót még a régi oldalon:
Búcsú a nyártól
katt

Idén Augusztusban nem arról szeretnék írni, mennyire unatkoztam, és semmi produktívval nem töltöttem el az időmet. Most arról szeretnék írni, hogy éltem, élveztem, mertem, s fülledt nyári éjszakákon a hőséget még mindig magából árasztó aszfalton mezítláb sétáltam szalmakalappal a kezemben. Könnyek nélkül.
Ez egy vallomás volt, rólam, nektek.
Ne csak az én "Láthatatlan Csillagomat" keressétek, hanem a sajátotokat is, mert ott van, s ragyog.
xoxo

Képek egy lehetséges múltból, s egy valóságos jelenből.

2013.05.07. Budapest.

Itt ülök a nyitott ablaknál a fotelemben és fürkészem ahogyan a színes autók egyre csak követik és követik egymást.
Figyelem az utcán sétáló ezerarcú embereket, és látom magam is közöttük. Vajon ők mit látnak? Ugyanúgy látnak engem, ahogyan én látom őket? Olyan sok kérdés van bennem, az életről, az életemről.

Még meg-meg csap a hűvös tavaszi szellő. Ilyenkor lehunyom a szemeimet, és egy hasonló kép tárul elém, bár kissé már megfakulva.

Sokszor elképzelem magam, ahogyan ugyanígy, ugyanitt, ugyanebben az ablakban és utcában ülök az erkélynél. Az autóknak a formája megváltozik, épületek tűnnek el, az utca embere pedig más külcsínt kap.
Mi lenne ha ez a László Ági nem '89-ben hanem '19-ben született volna?
Valószínűleg akik ezt most olvassák rázzák a fejüket, hogy ilyen ostobaságot... bevallom én szoktam ilyeneken gondolkozni.
Ugyanaz a barna hajú, apró, félénk lány lennék?
Biztos vagyok benne, hogy plátói szerelmet táplálnék József Attila iránt, s mentorom valószínűséggel Babits Mihály lenne. Nevetnék Gyarmati Fannival, s a kávéházak életét színesíteném.
Több mint valószínű, hogy az egyetemen francia-magyar szakos hallgató lennék, és rajongva olvasnám Radnóti Miklós francia műfordításait.
Igen, nagyjából hasonló lelkületű lennék, nem kétséges.
Azokban a szép és elegáns barna ballonkabátokban járnék, tavaszi szél fútta hajjal a pesti éjszakában.
Elvörösödve fordítanám el a fejem egy kedves férfi szempár láttán, aki nem szégyellne oda jönni hozzám, s néhány kedves szót mondana.

Majd hirtelen újra visszazökkenek a valóságba, és újra 2013 májusába csöppenek. A forgalom nem állt le, az emberek sem alszanak még. Itt ülök a sötét szobában és csak a monitor fénye világít meg. A szemben lévő templom fényei felgyulladtak, egészen éjfélig.
Mennyi minden történt, mennyi minden történik, s mennyi minden történni fog. Nyugtázom magamban.
Különös az életünk, hogy milyen helyekre tud bennünket sodorni. Milyen emberekkel találkozunk az utunk során, milyen érzéseket cipelünk a szívünkben.
Ugyanaz a lány vagyok most a jelenben, mint az álmaimban lévő évtizedekkel idősebb énem.
Szeretem ezeket a különös éjszakákat. Nem mutatnak sokat, mégis oly sokat mondanak.
Kalandoznak a gondolataim. Cikáznak fel s alá. Ahogyan ismerem magam, mire észbe kapok már javában a hajnal óráit számláljuk s nekem még mindig nem nehezedett álom a szememre.
Jelen pillanatban azt mondhatom el, azt hiszem, hogy jól érzem magam. Bár kissé szomorúsággal és "félelemmel" tölt el, hogy pár hónapra megint el kell, hogy köszönjek a szeretett Rabbiképzőtől.
A sok sötét, hideg téli éjszaka után, mintha egy apró fény gyulladt volna a környezetemben. Lehet, csupán csak a tavasz sajátos varázsa ez, ami megtéveszti az ember lányát, de lehet, hogy nem.
 Remélem fénye késő őszig minimum tündökölni fog előttem, hogy erőt meríthessek majd belőle a nehezebb fagyos éjszakákon.

Ezek a buta, kislányos gondolatok szöktek az eszembe ezen az estén, napon.
Mennyi mindenre képes egy fotel, egy ablak, és egy gondolat...
Mielőtt még bezárnám az ablakom, ráadásként kilépek az erkélyre és a távolba mered a tekintetem.
Nagyot sóhajtok, s várom, hogy mit tartogat nekem még az élet, ebben az unalmasnak egyáltalán nem mondható életben.

Május: Van benne valami a földrengésből.

Láthatatlan csillagjaink is megérezték az idei meleg, forró tavaszi napokat.
Hirtelen köszöntött be a korai nyár, szinte még fel sem tudtuk fogni, hogy kiléptünk a hideg, zord télből.
Azok a rideg téli éjszakák...
Úgy gondolom, hogy senki sem szívesen emlékszik vissza, azokra a hosszú szomorú estékre. Annyi minden történt azóta...
Magunk mögött hagyjuk a tél nehézségeit, és felvértezve indulunk neki egy szép, boldog, izgalmas tavasz-nyárnak.

Különös kapcsolatom van már a tavasszal, legfőképpen a Májussal. Nagyon szeretem ezt a hónapot. Nemcsak azért, mert ebben a hónapban születtem, hanem egyszerűen magával ragadó a varázsa. 

A májusnak dallama van, melyet nemzetközi dalszerzők hasztalan igyekeznek lekottázni. 

Már minden megkíséreltek e célból: de mindig csak dallamos zenebona lett belőle, célzásokkal a gyöngyvirágra és a mérsékelten visszafogott szerelemre. 

Az igazi május dallam mélyebb, s egyáltalán nem érzelgős. Van benne valami a földrengésből. De van benne valami a halál neszéből is. Félelmes hónap. 

Okos öregek nem szeretik, óvatosan élnek ízeivel, fényeivel és illataival, lehetőleg elbújnak vagy elutaznak előle. 

Az asztal varázsosan megterül, füvekkel és kétlábú állattal. De az embernek szíve nehéz és nyugtalan. 

A májusi ünnep pogány, és harsány. Minden lármázik, mondani akar valamit. 

A levegő már korán megtelik pezsgő, fanyar illatokkal, barbár fénnyel, egy ókor ünnep kegyetlen, vakító fényességével. Van májusi öngyilkos, ahogy van májusi gyöngyvirág. 

Az ember tehetetlenül menekül e támadás elől a civilizáció bástyái mögé. 

Májusban nem lehet könyvet írni. Olvasni is alig. Minden élet személyes, értelem ellen való támadásnak érzi e sugarakat és illatokat. A májusi napfény kegyetlen és veszedelmesebb, mint az őrjöngő, augusztusi napsütés, amely arany szablyával  vagdalkozik maga körül, keleti harcos módjára, vérben forgó szemekkel, eszeveszetten. 

A május mérgekkel és aranytűvel öl, orgyilkos módra, kivédhetetlenül. Van májusi gutaütés is. A természet nem érzelmes. 

E hónap közhelye a szerelem: pontosabban, mint az egészen rossz és egészen jó regényekben, a szerelem és a halál. 

A természet tüneményeiben van valami a kontárságból és a remekműből. Ez a hónap, mikor sok ember riadtan, kötelességszerűen szerelem után néz, mint ahogy télen hócipőt vásárol vagy nyáron bérletet az uszodába. 

Májusban minden nő Titánia kissé. Egy napon felébred a varázslatból, megnézi a naptárt, bámulja az imádott szamárfejet, csodálkozik. 

Két hét alatt kiárad a városban a lomb. A zöld áradás mindent elönt, elsodor. Mintha valamilyen ismeretlen Duna kiáradt volna. Vastag, fodros hullámokban hömpölyög, az úttest két partján, oly bőséggel és túlzással, mely a veszély érzetét kelti.
Az áradásban férfiak és nők úsznak, anyák és gyermekek, aggok és fiatal párok, egymás kezét fogva, a veszély önkívületébe, csillogó szemekkel, sikolyokkal, melyek megakadnak és elhalnak a torokban.
A madarak vijjognak e boldog túlzás fölött, éhesen és szakszerűen.
A zöld áradás minden tavasszal elsodorja mindazt, ami életemben ház volt, kerítés, biztonság.
Néhány héten át teknők és házfedelek között úszom, otthontalanul, elsodrottan, mely harsog, mint a Mississippi, és veszedelmes, mint az élet...