Május: Van benne valami a földrengésből.

Láthatatlan csillagjaink is megérezték az idei meleg, forró tavaszi napokat.
Hirtelen köszöntött be a korai nyár, szinte még fel sem tudtuk fogni, hogy kiléptünk a hideg, zord télből.
Azok a rideg téli éjszakák...
Úgy gondolom, hogy senki sem szívesen emlékszik vissza, azokra a hosszú szomorú estékre. Annyi minden történt azóta...
Magunk mögött hagyjuk a tél nehézségeit, és felvértezve indulunk neki egy szép, boldog, izgalmas tavasz-nyárnak.

Különös kapcsolatom van már a tavasszal, legfőképpen a Májussal. Nagyon szeretem ezt a hónapot. Nemcsak azért, mert ebben a hónapban születtem, hanem egyszerűen magával ragadó a varázsa. 

A májusnak dallama van, melyet nemzetközi dalszerzők hasztalan igyekeznek lekottázni. 

Már minden megkíséreltek e célból: de mindig csak dallamos zenebona lett belőle, célzásokkal a gyöngyvirágra és a mérsékelten visszafogott szerelemre. 

Az igazi május dallam mélyebb, s egyáltalán nem érzelgős. Van benne valami a földrengésből. De van benne valami a halál neszéből is. Félelmes hónap. 

Okos öregek nem szeretik, óvatosan élnek ízeivel, fényeivel és illataival, lehetőleg elbújnak vagy elutaznak előle. 

Az asztal varázsosan megterül, füvekkel és kétlábú állattal. De az embernek szíve nehéz és nyugtalan. 

A májusi ünnep pogány, és harsány. Minden lármázik, mondani akar valamit. 

A levegő már korán megtelik pezsgő, fanyar illatokkal, barbár fénnyel, egy ókor ünnep kegyetlen, vakító fényességével. Van májusi öngyilkos, ahogy van májusi gyöngyvirág. 

Az ember tehetetlenül menekül e támadás elől a civilizáció bástyái mögé. 

Májusban nem lehet könyvet írni. Olvasni is alig. Minden élet személyes, értelem ellen való támadásnak érzi e sugarakat és illatokat. A májusi napfény kegyetlen és veszedelmesebb, mint az őrjöngő, augusztusi napsütés, amely arany szablyával  vagdalkozik maga körül, keleti harcos módjára, vérben forgó szemekkel, eszeveszetten. 

A május mérgekkel és aranytűvel öl, orgyilkos módra, kivédhetetlenül. Van májusi gutaütés is. A természet nem érzelmes. 

E hónap közhelye a szerelem: pontosabban, mint az egészen rossz és egészen jó regényekben, a szerelem és a halál. 

A természet tüneményeiben van valami a kontárságból és a remekműből. Ez a hónap, mikor sok ember riadtan, kötelességszerűen szerelem után néz, mint ahogy télen hócipőt vásárol vagy nyáron bérletet az uszodába. 

Májusban minden nő Titánia kissé. Egy napon felébred a varázslatból, megnézi a naptárt, bámulja az imádott szamárfejet, csodálkozik. 

Két hét alatt kiárad a városban a lomb. A zöld áradás mindent elönt, elsodor. Mintha valamilyen ismeretlen Duna kiáradt volna. Vastag, fodros hullámokban hömpölyög, az úttest két partján, oly bőséggel és túlzással, mely a veszély érzetét kelti.
Az áradásban férfiak és nők úsznak, anyák és gyermekek, aggok és fiatal párok, egymás kezét fogva, a veszély önkívületébe, csillogó szemekkel, sikolyokkal, melyek megakadnak és elhalnak a torokban.
A madarak vijjognak e boldog túlzás fölött, éhesen és szakszerűen.
A zöld áradás minden tavasszal elsodorja mindazt, ami életemben ház volt, kerítés, biztonság.
Néhány héten át teknők és házfedelek között úszom, otthontalanul, elsodrottan, mely harsog, mint a Mississippi, és veszedelmes, mint az élet...