Valahogy mostanában idő, ihlet hiányában nem jutott erre sor.
Valamint arról se feledkezzünk meg, hogy nem mindig egyszerű leírni az érzésünket, úgy, hogy megpróbáljunk megmaradni a társadalmi/irodalmi elvárosknak. Néha egy kicsit polgárpukkasztó lenne a blog, ha mindent úgy és ahogy gondolom és érzem leírnám. Tágra nyitnának a szemek...
Vége van a nyárnak. Hűvös szelek járnak... ismeri mindenki az ismerős verset.
Valóban. Lassan itt a vége, és a mai nappal az idő is hűvösebb lett. Emlékszem két és fél hónappal ezelőtt mindenki szenvedett a nyár melegétől, és ujjatlan ingekben, pólókban mosolyogtunk egymásra.
Ma pedig felkerült a farmer és a "hosszúújjú".
Augusztus 20-a után mindig vége van a nyárnak. Ez már tradíció.
Huszadika után mindig egy kicsit változok én is. Akárcsak az időjárás.
Többnyire boldog szoktam lenni. Nagyon boldog. Hiszen vége van a nyárnak, újra itt a szeptember!
A szeptember már harmadik éve jelenti nekem az "újra otthon vagyok" érzését. Miért?
Az Egyetem miatt. Úgy szeretem. Egy olyan milliőben lenni, ahol szeretsz, szeretve vagy, és szeretni fogsz.
Ez idén egy kicsit más....
Hazudnék ha azt mondanám, hogy nem várom. Persze, hogy várom, hiszen hiányoznak a barátok, ismerősök, tanárok.
Valószínűleg ezért pityergek már lassan két hete, mint egy eszelős. :-)
Különös nyaram volt. Nem voltam a fővárosban, a szívem egy kicsit bele is halt. De nagy nehezen túl élte.
Volt néhány nap, amikor sikerült feljönnöm, és akkor nagyon boldog voltam. Azok a napok tartották bennem az erőt, hogy hamarosan vége lesz, már csak egy hónap, már csak pár hét, már csak pár nap.
Elköltöztem, majd tova fogok költözni. Új élet. Új tapasztalatok. Biztosan ettől is nagyon félek.
Két hete intenzíven itt vagyok, és az érzéseim cikáznak szerte szét. Oda s vissza.
Miért nem várom az elsős ORZSE-s napot? Miért?
Tudom, hogy miért nem.
Emlékszem egy évvel ezelőttre. Annyira boldog voltam. Szavakba sem tudtam önteni, hogy mennyire vártam a II. évemet. Találkozhattam a csoporttársakkal akik egy évvel közelebb kerültek hozzám.
Vártam az érdekes órákat. Hogy vártam!
Minden jól is kezdődött/végződött. Imádtam a második évemet. 8 hónap...
Sokszor nehéz volt. Sokszor úgy éreztem, hogy igazságtalanul vádoltak meg, de lényegében minden megoldódott. Jobban is, mint ahogy valaha is remélni mertem.
Mielőtt megkaptam a Június végével kezdődő munkámat Debrecenben, annyira vártam a két hónap "hallhatatlanságot".
Hideg zuhanyként ért, amikor megcsörrent a telefon a debreceni lehetőséggel.
Egyszerre voltam boldog és mérhetetlenül elkeseredett. Senki sem tudja elmondani azt, hogy a szívemnek az egyik fele mennyire fájt.
De úgy voltam vele, hogy megoldódik. Minden megoldódik. Meg is oldódott. Bár ritkábban voltam itt, mint ahogyan azt szerettem volna. De megoldódott.
...
De eljött az utolsó hete a nyárnak. És annyira félek, de annyira. Elmondhatatlanul.
Mi lesz? Hogy lesz?
Az első mondataim között volt, hogy kezdek egy őrült hisztérikára hasonlítani. Pedig nem vagyok az.
Azt szeretném, hogy ez a hét még nagyon sokáig tartson. Nagyon sokáig...
Nem szeretném az elfoglalt hétköznapokat. Nem szeretnék konfliktust a világgal.
Nem szeretnék harconi a lelkemmel és a szívemmel. Pedig harcolok.
A világgal mindenképpen. Ezzel a baromira igazságtalan világgal. Ahol minden annyira unfair...
Sokszor szoktam azt képzelni, hogy van egy párhuzamos világunk.
Ahol nincsenek hártráltató elemek. Ahol minden azzal van összhangban amivel lennie kell.
Nem pedig olyan részekkel, amik messziről ordítanak, hogy jaj...
De én nem ebben a világban élek. Ezt el kell fogadnom. Itt 2013 augusztusában lehetsz bármennyire is gyönyörű, kedves, fiatal, együttérző... mind kevés. Nem is az, hogy kevés. Rossz időben, nem elég.
Így állok én a világgal harcban, és ezzel együtt így félek én a jövőtől.
Félek, és a félelmeimmel ébredek és fekszem. A nyár vége hozza ezt magával...
Egy valamit ígérhetek a közeledő ősznek. Nem fogom kevésbé szeretni, mint a nyarat. Sőt.
Hálás leszek minden egyes boldog percéért. De amíg nem áll be minden a maga kis rendjébe, addig félek.
Rémálmok gyötörnek, kialvatlan vagyok, és a állandóan a gombóc van a torkomban.
Mintha egy sötét teremben lennék, ordítok de senki sem hall meg. Pedig annyira szeretném, hogy észrevegyék a félelmemet, és egy kis megnyugtatást kapnék, hogy: "ne félj. nem lesz semmi baj."
Sosem féltem még ennyire.
Mindennap vissza tartom a lélegzetemet egy percre, és hosszan kiengedem a beszívott levegőt.
Próbálom magam nyugtatni. Mindent próbálok elkövetni, hogy könnyebb legyen, és ne féljek.
Remélem egyszer csak valaki meghallja a "hangtalan" kiáltozásom, és egy gőzölgő tea mellett az esős őszben megnyugtat, majd azt mondja: "ne félj. minden rendben lesz. az élet mindent megold, mert minden megoldódik."
Várom ezt a napot, mert rég féltem ennyire...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése