A ceruza története

A fiú nézte, ahogy a nagymamája levelet ír. Egyszer csak megkérdezte:
- Egy olyan történetet írsz, ami megtörtént velünk? Netán ez a történet rólam szól?

A nagymama abbahagyta az írást és elmosolyodott. Így felelt az unokájának:
-Valóban rólad írok. De a szavaknál fontosabb a ceruza, amit használok. Szeretném ha a tiéd lenne, amikor nagy leszel.
A fiú kíváncsian ránézett a ceruzára, de nem látott rajta semmi különöset.
- De hát ugyanolyan, mint a többi, amit eddig láttam!

- Minden attól függ, hogy honnan nézed a dolgokat.
Van öt olyan erénye, amit ha sikerül megőrizned magadban, mindig békében leszel a világgal.

Az első erény: 
Nagy dolgokat vihetsz véghez, de soha ne feledd, hogy van egy Kéz, amely vezeti lépteidet. Ezt a kezet mi I.tennek hívjuk.

A második erény: néha egy kicsit abba kell hagynom az írást, hogy kihegyezzem a ceruzát.
A ceruzának ez sok szenvedést okoz, de a végén hegyesebb lesz.
Van olyan fájdalom, amit el kell tudnod viselni, mert jobb ember leszel tőle.

A harmadik erény: a ceruza mindig hagyja, hogy kiradírozzuk azt, amit elrontott. Megérti, hogy ha
kijavítun valamit, amit rosszul csináltunk, az nem szükségszerűen rossz - épp ellenkezőleg:
fontos, mert az igazság útján tart minket.

Negyedik erény:
 a ceruzában nem a fája vagy a külső formája a lényeg, hanem a grafit, ami benne van.
Ezért mindig törődj azzal, ami a bensődben történik.

Végül a ceruza ötödik erénye: mindig nyomot hagy maga után.
Tudd meg, hogy az életben te is ugyanígy nyomot hagysz a tetteid után, és ennek tudatában cselekedj.

Emlék/Láthatár

"Mert úgy kezdődött, mint egy vers: egy éjjel, azzal a néma, hangtalan zenével - 
(Nem volt tovább.)"

Márai Sándor



A domboldalon állok és a világot nézem.
Egy felhőt látok, alatta a jegenyefákat. Csönd van.
Most egy madár száll föl. Utánanézek, amíg látom.
Most már nem látok semmit, csak a felhőt. De egy pillanatra, a felhő és a jegenyék között, úgy érzem,
mintha megértettem volna valamit...

Az emberi szépségről

Néhány hete, az elmúlt napokban, nagyon sokszor szóba került ez a téma, ami megmondom őszintén elgondolkoztatott. 

Sokszor szoktam foglalkozni ezzel a kérdéssel. Talán mert annyira szép ennek az egész fogalomnak maga a megközelítése is. 

Számomra mindenképpen. 

Írtam már erről hasonló bejegyzést, még a régi blog-ban. Itt eltudjátok olvasni:
Beauty
Sok ismerősöm, barátom beszél erről a "jelenségről". Mit is jelent számunkra az, hogy valaki szép?
Szinte mindent szépnek láthatunk ami számunkra kedves: tárgyakat, emlékeket, személyeket.
Hogyha valamit igazán, tiszta szeretettel szeretünk, megszépül, széppé válik a szemünkben, és még maga a kérdés sem fogalmazódik meg bennünk, hogy ez ne lehetne gyönyörű...

Találkoztam olyan emberekkel akik azt mondják magukról, hogy nem szépek... Mi a szép? Mi a szépség?
Az egy olyan dolog, amit kevesen tudnánk igazán megmagyarázni. Mindannyian tudjuk, hogy szépek a kerti rózsáink, a naplemente, George Clooney, egy fénykép a múltból, egy festmény, egy kisgyermek.
Ezekhez kétség sem fér. Ragyogóak.
De mi van olyankor, hogyha elvonatkoztatunk mindazoktól amikről végétre is tudjuk, hogy igen. Szép.
Mi a helyzet például azokkal az emberekkel akik szembe jönnek veled az utcán, és végig fut bennünk a gondolat, hogy: -"jaj"- szegény... hogy néz ki?!
Én is vétkes vagyok, mert igen, nem egyszer fordult már elő, hogy valóban ezek a gondolatok cikáztak a fejemben. Ez valószínűleg rendjén is van.
Érdekes, hogy akikkel kapcsolatunk van, viszont teljesen más a megítélés. Ilyenkor megszeretjük az embert, majd a szeretettel együtt párosul az érzés ami az egész lényt csodássá varázsolja.
Lehet szegénynek falába, fél szeme, nagy fogai, lapát füle, vékony, kövér, alacsony, magas.
Teljesen mindegy. Egyik sem számít, hogy az illető felé, a szeretetünk bármiféle változatát is érzezzük.
Sokan szerintem ezt nehezen hiszik el. Márpedig így van.
Az "Igazából szerelem" c. filmben ez szerintem nagyon szépen van ábrázolva, ahogyan egy fiú bevallja a lánynak, hogy számára ő Tökéletes.

Olyan jó lenne, hogyha ezt a mondatot többet mernénk használni.
Milyen félelmetes egy kijelentésről van szó! :)
Használnánk a családjainkban többször, a barátaink körében, a szeretteinkkel. Mennyivel szebbé tehetnénk az életet... ezzel a rövidke mondattal.
Úgy szeretném, hogy kétség se férjen ahhoz, hogy valaki ne lenne szép. Főleg akkor hogyha mondják is neki, akár töben is.
Mindenkinek vannak önmagával problémái, de ez teljesen természetes.
Az emberi szépséget nem lehet olyan dolgokkal definiálni szerintem, hogy szép a hajad, a szemed, a kezed, csinos vagy.
Az emberi szépség, valahonnan onnan, belülről jön, és soha nem lehet lesz éppésszel megmagyarázni, hogy azt a valakit miért is látjuk olyan "nagyon szépnek".

Nem lehet lesz jelzőkkel illetni. Egyszerűen egészében látjuk majd a másikat. S, úgy ahogy van, teljesen tökéletes lesz.
Akiknek mondják, hogy márpedig igenis szépek, helyesek szinte sosem hiszik el.
Nem értem miért...
Találjuk meg mindenkiben azt a valamit, amit keresünk, amire szükségünk van.
Hogyha meglesz, akkor valószínűleg fel sem fogjuk tudni majd fogni, hogy igen.... soha senkit sem láttam még ilyen "szépnek".

Ne érdekeljen bennünket, hogy mit szól hozzá a környezetünk.
Hiszen ők is máshol találják meg a maguk "szépségüket" és mi is.
Végezetül mégegyszer csak annyit, hogyha megvan, akkor azaz érzés felbecsülhetetlen...

Eleven Testek

Biztosan sokan hallottátok már a zombis szerelmes számot, a youtube-on. 

Szerintem nagyon vicces. :-)
Majd nemsokkal később ezt a filmipar is kiszagolta, miután a "zombis" témáról a csontot is lehúzzák már.
Van nekünk 'Walking Dead' c. sorozatunk, volt már 'Zombieland', 'Legenda vagyok', majd hamarosan jön Brad Pitt új filme a 'War Z.'...
Mi jöhet még?
A 'Warm Bodies' azaz Eleven Testek.
Szóval, mivel már a világot elözzönlő mutáns szörny zombik annyira megfertőzték a célközönséget, ezt nem lehet abba hagyni' - gondolta ez valószínűleg Hollywood.
Készítsünk egy szerelmes zombis filmet! Mekkora ötlet!

A történet a következő. Vége az emberek világának. Teljes apokalpiszis.
A Jeremy Irons által vezette emberek kevés csoportja folyamatosan küld az életben maradásért. Kisebb-nagyobb sikerrel.
Ám nem is ez az érdekes a filmben. Ez már lerágott csont...

Az egész úgy kezdődik, hogy főhősünk 'R', aki nem emlékszik a saját nevére, csak arra, hogy valaha 'R'-el kezdődött.
"Sétálgat" egy zombiktól hemzsegő reptéren és azon tűnődik, hogy mennyire unalmas, hogy itt mindennap ugyanaz történik...
Járkálnak körbe-körbe... van egy barátja akivel ugyanannál a bárpultnál isznak nap mint nap, és megpróbálkoznak az emberi kommunikációval, már amire emlékeznek belőle.
De javarészt az "Eat!" - mondatokon kívül másról nem nagyon szólnak ezek a beszélgetések.
Egy ilyen tartalmas eszmecsere után úgy döntenek, hogy besétálnak a városba némi "élelemért".
A story főhősnőjének a barátjának az agyát megeszi 'R' és "agyevés" közben beugranak neki a lányról a fiú emlékei.... (no comment)
Mindegy, lényeg a lényeg, megmenti a lányt, magához veszi, és közben teljesen szerelmes lesz belé.
Nemcsak a lány barátjának az emlékei kezdenek neki beugrani, hanem sokkal közlékenyebb lesz a mi kis zombi Rómeónk is, és saját tudatára ébred egyre jobban és jobban.
A lány is elkezd hozzá vonzódni, haza viszi, megmenti Júliát... stb... stb...
Természetesen a végén rájönnek, hogy van kiút a "zombilétből", és mindenki meggyógyul.
Happy End. Jaj de jó!
Megmondom őszintén hatalmasakat kacagtam a film alatt. Bár úgy néztem, hogy közben tanultam, szóval nem igazán kötötte le annyira a figyelmemet.
De azért egy kicsit aranyos. Megismerhetjük belőle a lehetetlen szerelmet, hogy igenis minden lehetséges!
A szerelem mindent legyőz... maga a történet valóban kedves.
Viszont nevetséges is, mert annyira agyament... szerelmes zombik??!! Na de kérem....

Úgy sejtem, hogy tinilányok ezrei lesznek viszont szerelmesek az új szívtipró zombinkba...
Úgy lett volna viccesebb ha egy igazán leharcolt, félig leszakadt arcú zombiba szeret bele a tökéletes testű Xénánk.... :-)

Várom a folytatást, hogy mit hoznak még ki a zombis témákból...
Nekem egy kicsit már fárasztó, és nyögvenyelős.
Bár valószínűleg nem nekem szánták a filmet, hanem Twilight, Éhezők viadala és a Szürke Ötven Árnyalata rajongóinak...
Nem baj. Ezzel is csak tágítottam a filmes ismereteimet.
A film 10/4.
Aki nem tud a zombikról lejönni, mindenképpen ajánlom, akinek pedig van igénye ízléses filmekre, semmiképpen!

Egy döntés. Változás. A saját út megtalálása.

2010.
Halvány fény. Kollégium. Körülöttem alszanak. Finnugor népek, és nyelvcsaládok. Szorgalmasan tanulok. Egyre későbbre jár az idő. Álmos szemekkel zárom be a könyvet.
A kollégiumot fenyőfák vették körül. Mintha egy kisebb erdősségben foglalt volna helyet. Mindig ezt a benyomást keltette a számomra.
Kinézek a sötét fenyvesekre, és a szívembe hatol egy érzés.
Elegem van. Nem érdekelnek sem a finnugor népek, sem a nyelvcsaládok...
A gimnáziumban mindig arról álmodoztam, hogy majd az egyetemen csodás előadásokat hallgathatok József Attiláról, Victor Hugo-ról, esténként Csáth Géza novelláit elemezhetem...
Nem így történt. Kemény nyelvészet. Száraz. Unalmas. Borzalmas. Úgy érzem, hogy megfulladok.
Két éve folyamatosan csak fulladozok a Károlin, és alig várom, hogy elteljen egy újabb év, és elfuthassak innen messzire...

Tudom, hogy nem hagyhatom abba. Már nem is akarom. Csak túl akarok lenni rajta.
Na de utána hova tovább? Egyetemi dékán, bírónő, közgazdász, tanárok alkotják a családot. Kilógnék a sorból, ha itt három év után megállnék...
 De ha az MA magyar kilőve, akkor mit csináljak? - tettem fel magamnak a kérdést ezen a sötét tavaszi estén.
Kissé elkeseredve pötyögtem be a
www.felvi.hu címet.
Mindig is pszichológiára szerettem volna menni. De ahhoz a felvételi pontok alapján sajnos, nem voltam túl okos... Pszichológia. Negatív.

Az ELTE francia szakára nem mertem jelentkezni.
Ma már tudom, hogy gyáva voltam. Passzoltam.
Na de akkor mi marad? Szabadbölcsész? Anglisztika? Történelem?
Ami fizikával, biológiával vagy matematikával kapcsolatos, az már a kezdeteknél is halott ügynek számított.
A kérdés még mindig ugyanaz. Hova tovább?

Miközben nézegettem a szakokat, egyetemeket, hirtelen megálltam. OR-ZSE.
Ami a saját zsidóságomat illeti, mindig is tisztában voltam vele. Bár nem vallásos családban nőttem fel.
Országos Rabbiképző Zsidó Egyetem. Hmm....
Gyorsan felkerestem az Egyetem hivatalos honlapját is, és mindent figyelmesen elolvastam.
Bevallom őszintén, hogy abban a percben nagyot dobbant a szívem. Kérdés sem fért már hozzá.
-Ide akarok járni! - kiáltottam fel magamban.

Éppen időben még leadtam a jelentkezési lapomat.
Sosem fogom elfelejteni, amikor beléptem a tanulmányi osztályra, Schőner Tanárnő fogadott... nehezen felejthető emlék. :-)
Felvettek. Egy nagyon érdekes csoportban találtam magam. A Károli ehhez képest.... csak fogtam a fejem.
Itt mindenki ismert mindenkit, mindenki jóban-rosszban volt mindenkivel.
Egy hétig csak pislogtam, hogy mikor ki, merre hogyan, miért.... hát jó - mondtam.
Nem ehhez voltam szokva. A Károlin az ezer emberből, jó ha ismertem tízet. 
Csendes természetemnél fogva, az ilyeneken csak mosolyogni tudtam.
A legelső évemből van egy emlék, amire a mai napig emlékezem. És valószínűleg emlékezni is fogok.
Kint ültünk az Egyetem melletti téren, és Tóra I.-et tanultunk.
Nem tartott az emlék egy percnél sem tovább. Mégis, mintha tegnap lett volna.
A téren ülve megpillantottam egy férfit kipával a fején. Aki könnyedén oldalra fordította a fejét, és széles mosollyal ránk mosolygott. Annyit tudtam már, hogy láttam már az iskolában, de nem ismertem személyesen.
Nem tudom megmagyarázni, hogy miért, de az ott és akkor nagyon jól esett.
Talán abban a percben kezdtem el azt érezni, hogy befogadtak, most már én is ide tartozom.
Az egyik legszebb emlékem mind a mai napig... 
Ám a sors közbe szólt. A Károlin egyre jobban sűrűsödtek az utolsó évnek terhei. Szakdolgozat. Államvizsga. A kettő együtt nem ment.
Még arra is emlékszem, hogy egy csütörtöki nap mentem be utoljára a Rabbiképzőbe 2010.novemberében.
Életélmény. Fájt a szívem. Azt hittem sohasem látom, sohasem érezhetem újra a Rabbiképző hangulatát, varázsát. Nem gondoltam, hogy újra beiratkozhatok majd.
Bosszúsan ültem a 47-es villamoson úton a kollégium felé. Ráztam a fejem, hogy gyötrődök az ivrittel, sokat hiányoztam... szüneteltetni kell, vagy abbahagyni.  

Végül úgy döntöttem, hogy kiiratkozok. Meg is tettem.
Mennyit sírtam... hányszor sétáltam csak úgy el a Rabbiképző felé. Nagyon hiányzott.
Lediplomáztam. Nagy nehezen. Az egyik barátnőm a következő év tavaszán 2011-ben, a következőket mondta, miközben belelapozgatott a Judaisztika könyvembe.
-Nem akarod újra megpróbálni? Tudom, hogy mennyit jelent ez neked...
Valóban. Nagyon sokat jelentett/jelent nekem. Ez az én saját kis "Roxfortom".
Minden nehézség nélkül, újra szeptemberben a Rabbiképző padjai között találtam magam.
Egy új társasággal a hátam mögött. 

Azok a régi kedves, ismerős arcok.
Otthon voltam.
Túléltem minden lehetséges megpróbáltatást, már ami a héber órákat illeti... :-)
És alig vártam, hogy másodéves legyek. A nyár nagy nehezen tovatűnt. A hangsúly a "nagy nehezen"-en van..

Kevesebben ugyan, de ugyanott folytattuk. Ugyanott folytattuk, de nem ugyanúgy.
Én legalább is biztos nem.
Valamilyen oknál fogva, az eddiginél is jobban szerettem bejárni az Egyetemre. Pedig alapvetően mindig is szerettem kihasználni az egyetemek adta lehetőségeket, hogy nem kell mindig bejárni...
Idén, maximum betegség miatt hiányoztam, akkor is fájó szívvel.
Egyszerűen szerettem mindennap magamba szívni azt az energiát, amit az épület adott nekem. 
Természetesen nem úgy kell elképzelni a Rabbiképzőt, hogy itt minden cukorból van. Sőt.
Sok nehézséggel kell itt is megküzdeni, mint mindenhol. De valahogy itt, és így könnyebb.
Jó érzés besétálni bármelyik terembe, irodába úgy, hogy mindenkit ismerhetek, és ők is ismernek engem. Nem pedig egy "neptun azonosítóként" kezelnek.
Szó ami szó, eltelt a másodév, az OR-ZSE-s éveim legszebbike. Már csak egy van a BA képzésből.
Hogy innen hova tovább? ELTE hebraisztika? Vagy maradjak a Rabbiképzőben?

Ezek a kérdések még okoznak néhány ébren töltött éjszakát egészen biztos.
Egyelőre próbálom csak egy kicsit, éppen hogy csak siettetni a nyarat, hogy gyorsan teljen el.
De tényleg csak egy picit. Június van már. Eddig akárhogyan is nézem, egyáltalán nem hasonlítható a tavalyi nyárhoz az idei. Semmiképpen sem. Ennek okáért, nem haragszom, ha kevésbé múlik majd el gyorsan felettem ez a három hónap. Talán megbékélek vele...
Úgy gondolom, hogy nem szabad sosem olyan közegben maradnunk, ahol nem érezzük jól magunkat.
Nem. Mindenkinek kínzás. De önmagunknak a leginkább. Ha van lehetőség a változásra-változtatásra, akkor tegyük, lépjük meg.
A saját magam példájából kiindulva, igenis megéri. Mintsem egy olyan helyen, közegben ragadni, ahol egyáltalán nem érezzük jól magunkat.
Csak az első lépéseket nehéz megtenni. Igen.
Nagyon nehezek azok az első lépések, de a befektetett energia megtérül. S, majd olyan emlékeket, érzéseket őrizhetünk meg magunknak, az utókornak amiről csak mesélni lehet, a legszebb történeteket... :)