Valahol egy párhuzamos világban...

Vannak pillanatok az életünkben, amikor egy kicsit minden jobban fáj... Vagy talán még jobban.
Az apró, kis dolgok is olyan mélyre hatolhatnak a szívünkben, mint a nagyok talán sohasem...

Fáj a gondolatok legapróbbika, a látvány töredéke. S azaz érzés... ezt ember talán még soha nem fogalmazta meg, és nem is fogja tudni.

Ezekben a nagyon nehéz hetekben, napokban, percekben, pillanatokban, furcsa gondolatok környékeztek meg.
Illetve kislányosan eljátszottam a gondolattal.

Mi lenne, ha a mi világunk mellett létezne egy párhuzamos? Ugyanabban a térben és időben, csak egy másik síkon...
Egy olyan síkon, ami a miénk ellentéte. Elmesélhetem, hogy én milyennek képzelném a sajátomat?

Az egy olyan világ lenne, ahol nem szakadnak meg a szívek. Ahol nem bántanák egymást az emberek.
Ahol nem létezne az emberi gonoszság legalantasabbika. Egy hely, ahol mindenki boldog lehetne.

Nem léteznének túlzott különbségek ember és ember között. Nem lenne szegény-gazdag, csúnya-szép,
gonosz-jó...
Ahol vidáman nevetnénk, mosolyognánk önfeledten. Nem pedig szigorúan, szomorúan és egykedvűen járnánk az utcákat, mint itt.
Az én kis saját világomban nem kérnék túl sokat:

Az a  L.Á. boldog lenne.
Nagyon boldog. Elmondhatatlanul boldog.
Egy kislány lenne, aki nem veszítette volna el az édesapját hét évesen.
Egy kislány, akit a tragédia után egy kicsit jobban szerettek volna.
Egy tinédzser akivel egy kicsit többet barátkoztak volna.
Egy "középkorú" tinédzser akibe szerelmesek lettek volna a fiúk.
Egy "idős" tinédzser, akit nem bántottak volna oly kegyetlenül az osztálytársai, csak azért mert annak született akinek...
Egy kezdődő felnőtt lenne, aki arra az Egyetemre jelentkezhetett volna, ami a vágya volt.
Egy fiatal felnőtt, aki nem lökődik a kollégiumi szobákban, nem lökődik albérletről albérletre.
Egy nő lenne, aki ne érezné azt, hogy senki sem törődik vele, vagy szereti.
Egy ember lenne, akire figyelnek. Akit nem bántanak munkahelyeken, akit szerető és meleg otthon várná.
Aki nem sírna mindennap a szíve után. Hol hagyta?
Ez a lány boldog lenne. Nagyon boldog.
Oldalra nézne, és felhőtlenül rá pillantana arra aki szeret. Minden kétség és félelem nélkül, hogy valaha egyszer elveszíti.

Ez a lány boldog lenne. Elmondhatatlanul boldog.

Valahogy így nézne ki, az én kis párhuzamos univerzumom.
Milyen jó is lenne, egyszer, csak egyetlen egyszer átsétálni azon a bizonyos nem létező ajtón és bele sétálni ebbe az életbe.
Bár, nem lehet tudni, hogyan birkóznánk meg magával az élménnyel. Hiszen annyira más síkon mozog már a mi életünk.

Biztosan butaság, de én minden este elképzelem, hogy talán igen... létezik valahol egy ilyen hely, a maga szereplőivel és szép érzéseivel.
Valahol lennie kell.