24.

Nem születtem Szegeden, színészt sem szerettem....
Kisvárdán láttam meg a napvilágot egy szombati nap kora délutánján.
Mint utólag kiderült,az orvos aki a világra hozott, nem rendelkezett hivatalosan orvosi diplomával (!)....
S előttem és utánam még több tíz évig tevékenykedett, mint szülész-nőgyógyász....
Nem régen tudódott ki a csalás...
Sokszor szoktunk azon nevetni, hogy azért vagyok ilyen, amilyen... :-) kakukktojás.A család fekete báránya.
Tíz éves koromig Demecserben éltem, a vidéki élet minden szépségével.
Emlékszem a bátyámmal való sötét téli éjszakákra, amikor kint 20-30cm-es hó esett, mi pedig egész
este kint szánkóztunk.
Emlékszem, ahogy bandukoltunk az erdőben, megfelelő "csúzli" ágat keresve.
Emlékszem, ahogy nagymamámmal a kertben órákat elsétálgattunk, és figyeltük a természetet.
Emlékszem, mikor átszöktem a házunk háta mögött lévő "kastély parkba" ahol egyedül
csúszdáztam, a mászókákon ücsörögtem, és vártam, hogy hátha valami különlegeset láthatok, a körülöttem
lévő nagy erdőben.
Emlékszem, ahogy anyukám kísért minden reggel az iskolába, nekem pedig mennyire nem volt
kedvem menni...
Emlékszem, hogy amikor már nagyobbacska voltam, egyedül (!) mehettem biciklivel az iskolába, s haza.
Emlékszem, hogy mindig én voltam a leglassúbb az osztályban. Mindig rám kellett várni.
Az ebédlőben már mindenki rég befejezte az ebédjét, én még csak akkor kezdtem neki a másodiknak.
Emlékszem, hogy nagyon nehezen engedtek el az óvónénik az oviból, mert annyira kicsi és beteges voltam.
Emlékszem, hogy órákon keresztül tudtam bámulni a német rajzfilmcsatornákat. Pedig semmit sem értettem.
Emlékszem, amikor beköltöztünk Nyíregyházára.
Emlékszem az első napomra az Arany János Nyolcosztályos Gimnáziumban.
Emlékszem, az első történelem, irodalom órámra az Aranyban.
Sosem felejtem el az első úszás órámat. Voltam kb. 120 cm... teljesen ellepett a víz, én meg majdnem megfulladtam.
Emlékszem az első, vers és mesemondó versenyeimre, ahol szinte mindig helyezést értem el.
Emlékszem az első vonatos kirándulásunkra, ami ide, Budapestre vezetett.
Emlékszem, hogy az utolsó Forintomat is elköltöttem könyvekre a Westendben.

*****
Nagyon szép gyermekkorom volt, amit semmi másra nem cserélnék el. Mindig boldogan, és mosolyogva gondolok vissza ezekre a napokra.
Aztán jött egy fordulópont. "Nagylány" lettem.
Emlékszem, hogy mennyire aggasztott az érettségi.
Emlékszem, hogy mennyit bántottak az osztálytársaim... 
Emlékszem, hogy majd kiugrottam a bőrömből 2008 nyarán amikor felvettek a Károli Egyetemre.
Sosem fogom elfelejteni, amikor költöztettek fel Budapestre. Először a Reviczky utcába.
Mivel borzalmasan félek egyedül a sötétben, ezért váltottunk.
Beköltöztem októberben a Bethlen Gábor kollégiumba.
Megismerkedhettem csodálatos emberekkel.
Emlékszem, amikor sikerült elérnem az anyukámnál, hogy beiratkozhassak a Rabbiképzőbe is.
Emlékszem a felvételimre az OR-ZSE-n. :))) Szorongva álltam a második emeleten, és olyan "félelmetes" emberek jöttek velem szembe. Akik azóta ma már kedves tanárok, ismerősök, barátok.
Emlékszem a Rabbiképzőben azokra a szép napokra, amiket a Károli sosem tudott megadni. Ott is könnyű volt megkülönböztetettnek lenni...
Emlékszem, amikor ott hagytam a kollégiumot és elköltöztem. Bevallom, sírtam... bármennyire is nehéz volt néha együtt élni három másik emberrel, a Fehérvári út sokszor hiányzik...
Emlékszem azokra az estékre, amikor az ablakomban ülve, a gondolataimmal harcban állva, vártam valamire... valami másra.
Emlékszem az előző hétre, emlékszem a tegnapra.
Belépek a huszonötödik életévembe. Valami oknál fogva, mindig is ezt az időszakot vártam.
Azt mondanám, hogy nem hiába.
Hosszú-hosszú idő után, most érzem azt, hogy végre ott vagyok, ahol lennem kell... 

Vallomások

A mai nap folyamán nagyon kedves szavakat kaptam a blogomról. Ez nagyon tud az ember szívének kedveskedni.
Pedig hiszen csak kislányos próbálkozás... de azért igyekszem. Hiszen idővel egyre jobbak és jobbak lehetünk. Ez minden egyébre is igaz. Gyakorlat teszi a  mestert...
Én is haladok, igyekszem a lehető legjobbat-legtöbbet kihozni magamból. Hogy mi is van valójában a lelkemben, fejemben, gondolataimban.
Ez a blog alapvetően egy személyes blog. Bár szoktam néha irodalomtörténeti témákat is hozni, de többnyire Rólam szól. Az én érzéseimről. Ágiról.
Pontosan ezért született meg a Láthatatlan Csillagok c. blog is.
Személyesen talán nem vagyok annyira a szavak embere. Ez sok mindennek köszönhető. Többségében annak, hogy nehezen nyílok meg idegeneknek, és nem szeretem feleslegesen jártatni a számat.
A blogomban viszont szabadjára engedem a gondolataimat, érzéseimet, majd azok szárnyra kapnak...
Szállnak és szállnak... cikáznak ide-oda.
Aki igazán jól ismer engem, olyannak amilyen vagyok a felszín és a külcsín mögött az tudja, hogy egy nagyon mosolygós, vicces, barátságos lány vagyok.
Az utóbbi lassan egy évben a blognak volt egy hangvétele. Egy negatív hangvétele. Ez minek köszönhető?
Borzalmas időszakon vagyok túl. Csalódások, csalódások, csalódások, csalódások.....
Semmi sem akart úgy sikerülni, ahogyan szerettem volna. A fent említettekből adódóan nem vagyok az, aki oda megy egy másik emberhez és kifogom a vállán sírni minden bánatomat.
Inkább a szavak világba menekülök, így a Láthatatlan Csillagokon keresztül. Ez az én kis "kitérőm".
Aki tud olvasni a sorok között, az érti és érzi, hogy mi is történik, zajlik körülöttem. Aki pedig nem...
Egészen bizonyos, hogy egy teljesen elvont lány benyomását kelthetem. Gondolom én... legalább is.


Volt egy előző oldalam a News and Cultures.
Néhány epés megjegyzés után azt inkább befejeztem, és azután nyitottam meg a Láthatatlan Csillagokat.
Amit semmiképpen sem szerettem volna teljes mértékig személyes blognak. Sőt!
Egyáltalán nem szerettem volna.
De ez nálam úgy látszik kivédhetetlen.
Szeretek írni az életemben megtörténő csodákról, kudarcokról, érzésekről.
Ha leírom, úgy sokkal könnyebb. Mintha egy nagy mázsás súlytól szabadulnék meg. Az már persze megint másik kérdés, hogy ki az aki elolvassa és ki az aki nem... teljesen mindegy. Nem érdekel.
Úgy gondolom, hogy azok az emberek akik nekem fontosak, napi szinten az életem résztvevői azok úgy is elolvassák, és ha van egy kis sütnivalójuk úgy is értik, hogy mit akarok mondani, továbbítani...
Ezek az írások néha nem is köthetőek nagy volumenű dolgokhoz. Elég hozzá egyetlen egy mondat.
Máris megvan az ihlet, és írom is, amit írnom kell.

Jelen esetben az első mondatomból kiderülvén egy nagyon kedves kritika adta a megjelenő szavakat.

Így szólt:

"ezt a láthatatlan blogot te írod???
kicsit beleolvasgattam..

hogy lehet benned ennyi érzés?????????????

most komolyan

ilyen fiatal csajok nagy része 3 értelmes mondatot nem tud magából kinyögni, Te meg úgy írsz, mintha 40 év élettapasztalat lenne benned...

komolyan döbbenet

azért is kérdeztem meg, hogy TE írod-e...
mert nem akartam hinni a szememnek.
mindig is tudtam, hogy egy elképesztően értelmes lány vagy, de most még egy lapáttal rátettél a meggyőződésemre"

Bevallom őszintén ezen kívül egyszer kaptam még egy olyan "kritikát" ami nagyon megérintette a lelkemet, a "kezemet".
Elképesztően jól esik.
Lehet, hogy nincs bennem 40 év élettapasztalata, lehet, hogy nem vagyok egy Hemingway, lehet, hogy sohasem fog megjelenni egyetlen egy cikkem vagy könyvem, de én szeretek írni.
Amikor kislány voltam mindig meséket gépelgettem a ma már őskövületnek számító régi számítógépemen.
Emlékszem az osztálytársaim minden nap mesélték, hogy milyen játékokkal játszottak a számítógépen, én pedig csendben hallgattam. Biztosan ki is nevettek volna, hogyha meghallják, hogy igen a L. Ági nyilván... tipikus, ír. Stréééber. - mint amúgy mindig.
Nem szívesen emlékszem vissza az iskolai évekre. Sokat bántottak. Nem kezdem részletezni, hogy miért. Bár gyanítom nem is kell...
Ági aki mindig a tökéletesre törekszik, aki nem engedi meg magának, hogy hibázzon. Ha valami nem úgy történik ahogy ő elképzelte, akkor napokig máson sem tud agyalni, mint hogyan hozza helyre.
Igen. Ez vagyok én. Mind a mai napig tökéletességre igyekvő, precizitásra hajlamos, maximalista.
Nem szeretem ha hibázok. Nem tudom magamnak megbocsátani. Mindenkinek van defektje. Ez az enyém.

De a blog segít. Segített tegnap. Segített ma. Segíteni fog holnap is. Tudom. A blogom sosem "hagy" el.
Tegnap a nyitott ablaknál gépeltem halkan a bejegyzést.
Ma pedig fekszem a párnáim között, teljes sötétségben, csöndben.
Előttem van a falon Párizs, és a régi idők nagy Ikonjai. Rájuk nézek, és lefelé görbül a szám. Eszembe jut, hogy mennyit néztem ezt a falat úgy, hogy közben majd megszakadt a szívem.
Meg is rázom a fejem, és azt mondom magamban, hogy: soha többé.
Az élet szép. Vége van a "gyászos" időszaknak! Itt a nyár!
Ilyenkor barnább lesz az ember bőre, a nap is fényesebben süt, az emberek többet mosolyognak, a szívünk is megtelik örömmel, boldogsággal. Mások is hasonlókat érezhetnek. Remélem...
Szeretném, hogyha az elkövetkezendő három és fél hónapban nem írnék szomorú írásokat. Élvezni szeretném 2013 nyarát, az érzést ami a májusi széllel szárnyra kapott.
Semmi mást. Élvezni a napot, a pillanatot, egy percig sem agyalni a jövőn. Ti sem tegyétek. Sodródjatok az árral.
Fújjon el benneteket a szél, a mámor, az érzés...
Ha már személyes blog, akkor elmondhatom, hogy most ezen a mai napon, estén boldog vagyok. És csak ennyi számít. Hogy mi lesz holnap? Egy percig sem érdekel. Majd holnap foglalkozom vele. De ma nem.
Aki szeretné tovább követni a Láthatatlan Csillagokat annak garantálom, hogy lesz miről olvasgatnia a nyáron.
Akárcsak a News and Cultures-ban lesz "nyár képekben", élménybeszámoló a nyárról, nyaralásról.
Akit érdekel elolvashatja a tavalyi nyár búcsúztatót még a régi oldalon:
Búcsú a nyártól
katt

Idén Augusztusban nem arról szeretnék írni, mennyire unatkoztam, és semmi produktívval nem töltöttem el az időmet. Most arról szeretnék írni, hogy éltem, élveztem, mertem, s fülledt nyári éjszakákon a hőséget még mindig magából árasztó aszfalton mezítláb sétáltam szalmakalappal a kezemben. Könnyek nélkül.
Ez egy vallomás volt, rólam, nektek.
Ne csak az én "Láthatatlan Csillagomat" keressétek, hanem a sajátotokat is, mert ott van, s ragyog.
xoxo

Képek egy lehetséges múltból, s egy valóságos jelenből.

2013.05.07. Budapest.

Itt ülök a nyitott ablaknál a fotelemben és fürkészem ahogyan a színes autók egyre csak követik és követik egymást.
Figyelem az utcán sétáló ezerarcú embereket, és látom magam is közöttük. Vajon ők mit látnak? Ugyanúgy látnak engem, ahogyan én látom őket? Olyan sok kérdés van bennem, az életről, az életemről.

Még meg-meg csap a hűvös tavaszi szellő. Ilyenkor lehunyom a szemeimet, és egy hasonló kép tárul elém, bár kissé már megfakulva.

Sokszor elképzelem magam, ahogyan ugyanígy, ugyanitt, ugyanebben az ablakban és utcában ülök az erkélynél. Az autóknak a formája megváltozik, épületek tűnnek el, az utca embere pedig más külcsínt kap.
Mi lenne ha ez a László Ági nem '89-ben hanem '19-ben született volna?
Valószínűleg akik ezt most olvassák rázzák a fejüket, hogy ilyen ostobaságot... bevallom én szoktam ilyeneken gondolkozni.
Ugyanaz a barna hajú, apró, félénk lány lennék?
Biztos vagyok benne, hogy plátói szerelmet táplálnék József Attila iránt, s mentorom valószínűséggel Babits Mihály lenne. Nevetnék Gyarmati Fannival, s a kávéházak életét színesíteném.
Több mint valószínű, hogy az egyetemen francia-magyar szakos hallgató lennék, és rajongva olvasnám Radnóti Miklós francia műfordításait.
Igen, nagyjából hasonló lelkületű lennék, nem kétséges.
Azokban a szép és elegáns barna ballonkabátokban járnék, tavaszi szél fútta hajjal a pesti éjszakában.
Elvörösödve fordítanám el a fejem egy kedves férfi szempár láttán, aki nem szégyellne oda jönni hozzám, s néhány kedves szót mondana.

Majd hirtelen újra visszazökkenek a valóságba, és újra 2013 májusába csöppenek. A forgalom nem állt le, az emberek sem alszanak még. Itt ülök a sötét szobában és csak a monitor fénye világít meg. A szemben lévő templom fényei felgyulladtak, egészen éjfélig.
Mennyi minden történt, mennyi minden történik, s mennyi minden történni fog. Nyugtázom magamban.
Különös az életünk, hogy milyen helyekre tud bennünket sodorni. Milyen emberekkel találkozunk az utunk során, milyen érzéseket cipelünk a szívünkben.
Ugyanaz a lány vagyok most a jelenben, mint az álmaimban lévő évtizedekkel idősebb énem.
Szeretem ezeket a különös éjszakákat. Nem mutatnak sokat, mégis oly sokat mondanak.
Kalandoznak a gondolataim. Cikáznak fel s alá. Ahogyan ismerem magam, mire észbe kapok már javában a hajnal óráit számláljuk s nekem még mindig nem nehezedett álom a szememre.
Jelen pillanatban azt mondhatom el, azt hiszem, hogy jól érzem magam. Bár kissé szomorúsággal és "félelemmel" tölt el, hogy pár hónapra megint el kell, hogy köszönjek a szeretett Rabbiképzőtől.
A sok sötét, hideg téli éjszaka után, mintha egy apró fény gyulladt volna a környezetemben. Lehet, csupán csak a tavasz sajátos varázsa ez, ami megtéveszti az ember lányát, de lehet, hogy nem.
 Remélem fénye késő őszig minimum tündökölni fog előttem, hogy erőt meríthessek majd belőle a nehezebb fagyos éjszakákon.

Ezek a buta, kislányos gondolatok szöktek az eszembe ezen az estén, napon.
Mennyi mindenre képes egy fotel, egy ablak, és egy gondolat...
Mielőtt még bezárnám az ablakom, ráadásként kilépek az erkélyre és a távolba mered a tekintetem.
Nagyot sóhajtok, s várom, hogy mit tartogat nekem még az élet, ebben az unalmasnak egyáltalán nem mondható életben.

Május: Van benne valami a földrengésből.

Láthatatlan csillagjaink is megérezték az idei meleg, forró tavaszi napokat.
Hirtelen köszöntött be a korai nyár, szinte még fel sem tudtuk fogni, hogy kiléptünk a hideg, zord télből.
Azok a rideg téli éjszakák...
Úgy gondolom, hogy senki sem szívesen emlékszik vissza, azokra a hosszú szomorú estékre. Annyi minden történt azóta...
Magunk mögött hagyjuk a tél nehézségeit, és felvértezve indulunk neki egy szép, boldog, izgalmas tavasz-nyárnak.

Különös kapcsolatom van már a tavasszal, legfőképpen a Májussal. Nagyon szeretem ezt a hónapot. Nemcsak azért, mert ebben a hónapban születtem, hanem egyszerűen magával ragadó a varázsa. 

A májusnak dallama van, melyet nemzetközi dalszerzők hasztalan igyekeznek lekottázni. 

Már minden megkíséreltek e célból: de mindig csak dallamos zenebona lett belőle, célzásokkal a gyöngyvirágra és a mérsékelten visszafogott szerelemre. 

Az igazi május dallam mélyebb, s egyáltalán nem érzelgős. Van benne valami a földrengésből. De van benne valami a halál neszéből is. Félelmes hónap. 

Okos öregek nem szeretik, óvatosan élnek ízeivel, fényeivel és illataival, lehetőleg elbújnak vagy elutaznak előle. 

Az asztal varázsosan megterül, füvekkel és kétlábú állattal. De az embernek szíve nehéz és nyugtalan. 

A májusi ünnep pogány, és harsány. Minden lármázik, mondani akar valamit. 

A levegő már korán megtelik pezsgő, fanyar illatokkal, barbár fénnyel, egy ókor ünnep kegyetlen, vakító fényességével. Van májusi öngyilkos, ahogy van májusi gyöngyvirág. 

Az ember tehetetlenül menekül e támadás elől a civilizáció bástyái mögé. 

Májusban nem lehet könyvet írni. Olvasni is alig. Minden élet személyes, értelem ellen való támadásnak érzi e sugarakat és illatokat. A májusi napfény kegyetlen és veszedelmesebb, mint az őrjöngő, augusztusi napsütés, amely arany szablyával  vagdalkozik maga körül, keleti harcos módjára, vérben forgó szemekkel, eszeveszetten. 

A május mérgekkel és aranytűvel öl, orgyilkos módra, kivédhetetlenül. Van májusi gutaütés is. A természet nem érzelmes. 

E hónap közhelye a szerelem: pontosabban, mint az egészen rossz és egészen jó regényekben, a szerelem és a halál. 

A természet tüneményeiben van valami a kontárságból és a remekműből. Ez a hónap, mikor sok ember riadtan, kötelességszerűen szerelem után néz, mint ahogy télen hócipőt vásárol vagy nyáron bérletet az uszodába. 

Májusban minden nő Titánia kissé. Egy napon felébred a varázslatból, megnézi a naptárt, bámulja az imádott szamárfejet, csodálkozik. 

Két hét alatt kiárad a városban a lomb. A zöld áradás mindent elönt, elsodor. Mintha valamilyen ismeretlen Duna kiáradt volna. Vastag, fodros hullámokban hömpölyög, az úttest két partján, oly bőséggel és túlzással, mely a veszély érzetét kelti.
Az áradásban férfiak és nők úsznak, anyák és gyermekek, aggok és fiatal párok, egymás kezét fogva, a veszély önkívületébe, csillogó szemekkel, sikolyokkal, melyek megakadnak és elhalnak a torokban.
A madarak vijjognak e boldog túlzás fölött, éhesen és szakszerűen.
A zöld áradás minden tavasszal elsodorja mindazt, ami életemben ház volt, kerítés, biztonság.
Néhány héten át teknők és házfedelek között úszom, otthontalanul, elsodrottan, mely harsog, mint a Mississippi, és veszedelmes, mint az élet...