Egy döntés. Változás. A saját út megtalálása.

2010.
Halvány fény. Kollégium. Körülöttem alszanak. Finnugor népek, és nyelvcsaládok. Szorgalmasan tanulok. Egyre későbbre jár az idő. Álmos szemekkel zárom be a könyvet.
A kollégiumot fenyőfák vették körül. Mintha egy kisebb erdősségben foglalt volna helyet. Mindig ezt a benyomást keltette a számomra.
Kinézek a sötét fenyvesekre, és a szívembe hatol egy érzés.
Elegem van. Nem érdekelnek sem a finnugor népek, sem a nyelvcsaládok...
A gimnáziumban mindig arról álmodoztam, hogy majd az egyetemen csodás előadásokat hallgathatok József Attiláról, Victor Hugo-ról, esténként Csáth Géza novelláit elemezhetem...
Nem így történt. Kemény nyelvészet. Száraz. Unalmas. Borzalmas. Úgy érzem, hogy megfulladok.
Két éve folyamatosan csak fulladozok a Károlin, és alig várom, hogy elteljen egy újabb év, és elfuthassak innen messzire...

Tudom, hogy nem hagyhatom abba. Már nem is akarom. Csak túl akarok lenni rajta.
Na de utána hova tovább? Egyetemi dékán, bírónő, közgazdász, tanárok alkotják a családot. Kilógnék a sorból, ha itt három év után megállnék...
 De ha az MA magyar kilőve, akkor mit csináljak? - tettem fel magamnak a kérdést ezen a sötét tavaszi estén.
Kissé elkeseredve pötyögtem be a
www.felvi.hu címet.
Mindig is pszichológiára szerettem volna menni. De ahhoz a felvételi pontok alapján sajnos, nem voltam túl okos... Pszichológia. Negatív.

Az ELTE francia szakára nem mertem jelentkezni.
Ma már tudom, hogy gyáva voltam. Passzoltam.
Na de akkor mi marad? Szabadbölcsész? Anglisztika? Történelem?
Ami fizikával, biológiával vagy matematikával kapcsolatos, az már a kezdeteknél is halott ügynek számított.
A kérdés még mindig ugyanaz. Hova tovább?

Miközben nézegettem a szakokat, egyetemeket, hirtelen megálltam. OR-ZSE.
Ami a saját zsidóságomat illeti, mindig is tisztában voltam vele. Bár nem vallásos családban nőttem fel.
Országos Rabbiképző Zsidó Egyetem. Hmm....
Gyorsan felkerestem az Egyetem hivatalos honlapját is, és mindent figyelmesen elolvastam.
Bevallom őszintén, hogy abban a percben nagyot dobbant a szívem. Kérdés sem fért már hozzá.
-Ide akarok járni! - kiáltottam fel magamban.

Éppen időben még leadtam a jelentkezési lapomat.
Sosem fogom elfelejteni, amikor beléptem a tanulmányi osztályra, Schőner Tanárnő fogadott... nehezen felejthető emlék. :-)
Felvettek. Egy nagyon érdekes csoportban találtam magam. A Károli ehhez képest.... csak fogtam a fejem.
Itt mindenki ismert mindenkit, mindenki jóban-rosszban volt mindenkivel.
Egy hétig csak pislogtam, hogy mikor ki, merre hogyan, miért.... hát jó - mondtam.
Nem ehhez voltam szokva. A Károlin az ezer emberből, jó ha ismertem tízet. 
Csendes természetemnél fogva, az ilyeneken csak mosolyogni tudtam.
A legelső évemből van egy emlék, amire a mai napig emlékezem. És valószínűleg emlékezni is fogok.
Kint ültünk az Egyetem melletti téren, és Tóra I.-et tanultunk.
Nem tartott az emlék egy percnél sem tovább. Mégis, mintha tegnap lett volna.
A téren ülve megpillantottam egy férfit kipával a fején. Aki könnyedén oldalra fordította a fejét, és széles mosollyal ránk mosolygott. Annyit tudtam már, hogy láttam már az iskolában, de nem ismertem személyesen.
Nem tudom megmagyarázni, hogy miért, de az ott és akkor nagyon jól esett.
Talán abban a percben kezdtem el azt érezni, hogy befogadtak, most már én is ide tartozom.
Az egyik legszebb emlékem mind a mai napig... 
Ám a sors közbe szólt. A Károlin egyre jobban sűrűsödtek az utolsó évnek terhei. Szakdolgozat. Államvizsga. A kettő együtt nem ment.
Még arra is emlékszem, hogy egy csütörtöki nap mentem be utoljára a Rabbiképzőbe 2010.novemberében.
Életélmény. Fájt a szívem. Azt hittem sohasem látom, sohasem érezhetem újra a Rabbiképző hangulatát, varázsát. Nem gondoltam, hogy újra beiratkozhatok majd.
Bosszúsan ültem a 47-es villamoson úton a kollégium felé. Ráztam a fejem, hogy gyötrődök az ivrittel, sokat hiányoztam... szüneteltetni kell, vagy abbahagyni.  

Végül úgy döntöttem, hogy kiiratkozok. Meg is tettem.
Mennyit sírtam... hányszor sétáltam csak úgy el a Rabbiképző felé. Nagyon hiányzott.
Lediplomáztam. Nagy nehezen. Az egyik barátnőm a következő év tavaszán 2011-ben, a következőket mondta, miközben belelapozgatott a Judaisztika könyvembe.
-Nem akarod újra megpróbálni? Tudom, hogy mennyit jelent ez neked...
Valóban. Nagyon sokat jelentett/jelent nekem. Ez az én saját kis "Roxfortom".
Minden nehézség nélkül, újra szeptemberben a Rabbiképző padjai között találtam magam.
Egy új társasággal a hátam mögött. 

Azok a régi kedves, ismerős arcok.
Otthon voltam.
Túléltem minden lehetséges megpróbáltatást, már ami a héber órákat illeti... :-)
És alig vártam, hogy másodéves legyek. A nyár nagy nehezen tovatűnt. A hangsúly a "nagy nehezen"-en van..

Kevesebben ugyan, de ugyanott folytattuk. Ugyanott folytattuk, de nem ugyanúgy.
Én legalább is biztos nem.
Valamilyen oknál fogva, az eddiginél is jobban szerettem bejárni az Egyetemre. Pedig alapvetően mindig is szerettem kihasználni az egyetemek adta lehetőségeket, hogy nem kell mindig bejárni...
Idén, maximum betegség miatt hiányoztam, akkor is fájó szívvel.
Egyszerűen szerettem mindennap magamba szívni azt az energiát, amit az épület adott nekem. 
Természetesen nem úgy kell elképzelni a Rabbiképzőt, hogy itt minden cukorból van. Sőt.
Sok nehézséggel kell itt is megküzdeni, mint mindenhol. De valahogy itt, és így könnyebb.
Jó érzés besétálni bármelyik terembe, irodába úgy, hogy mindenkit ismerhetek, és ők is ismernek engem. Nem pedig egy "neptun azonosítóként" kezelnek.
Szó ami szó, eltelt a másodév, az OR-ZSE-s éveim legszebbike. Már csak egy van a BA képzésből.
Hogy innen hova tovább? ELTE hebraisztika? Vagy maradjak a Rabbiképzőben?

Ezek a kérdések még okoznak néhány ébren töltött éjszakát egészen biztos.
Egyelőre próbálom csak egy kicsit, éppen hogy csak siettetni a nyarat, hogy gyorsan teljen el.
De tényleg csak egy picit. Június van már. Eddig akárhogyan is nézem, egyáltalán nem hasonlítható a tavalyi nyárhoz az idei. Semmiképpen sem. Ennek okáért, nem haragszom, ha kevésbé múlik majd el gyorsan felettem ez a három hónap. Talán megbékélek vele...
Úgy gondolom, hogy nem szabad sosem olyan közegben maradnunk, ahol nem érezzük jól magunkat.
Nem. Mindenkinek kínzás. De önmagunknak a leginkább. Ha van lehetőség a változásra-változtatásra, akkor tegyük, lépjük meg.
A saját magam példájából kiindulva, igenis megéri. Mintsem egy olyan helyen, közegben ragadni, ahol egyáltalán nem érezzük jól magunkat.
Csak az első lépéseket nehéz megtenni. Igen.
Nagyon nehezek azok az első lépések, de a befektetett energia megtérül. S, majd olyan emlékeket, érzéseket őrizhetünk meg magunknak, az utókornak amiről csak mesélni lehet, a legszebb történeteket... :)