2013.05.07. Budapest.
Itt ülök a nyitott ablaknál a fotelemben és fürkészem ahogyan a színes autók egyre csak követik és követik egymást.
Figyelem az utcán sétáló ezerarcú embereket, és látom magam is közöttük. Vajon ők mit látnak? Ugyanúgy látnak engem, ahogyan én látom őket? Olyan sok kérdés van bennem, az életről, az életemről.
Még meg-meg csap a hűvös tavaszi szellő. Ilyenkor lehunyom a szemeimet, és egy hasonló kép tárul elém, bár kissé már megfakulva.
Sokszor elképzelem magam, ahogyan ugyanígy, ugyanitt, ugyanebben az ablakban és utcában ülök az erkélynél. Az autóknak a formája megváltozik, épületek tűnnek el, az utca embere pedig más külcsínt kap.
Mi lenne ha ez a László Ági nem '89-ben hanem '19-ben született volna?
Valószínűleg akik ezt most olvassák rázzák a fejüket, hogy ilyen ostobaságot... bevallom én szoktam ilyeneken gondolkozni.
Ugyanaz a barna hajú, apró, félénk lány lennék?
Biztos vagyok benne, hogy plátói szerelmet táplálnék József Attila iránt, s mentorom valószínűséggel Babits Mihály lenne. Nevetnék Gyarmati Fannival, s a kávéházak életét színesíteném.
Több mint valószínű, hogy az egyetemen francia-magyar szakos hallgató lennék, és rajongva olvasnám Radnóti Miklós francia műfordításait.
Igen, nagyjából hasonló lelkületű lennék, nem kétséges.
Azokban a szép és elegáns barna ballonkabátokban járnék, tavaszi szél fútta hajjal a pesti éjszakában.
Elvörösödve fordítanám el a fejem egy kedves férfi szempár láttán, aki nem szégyellne oda jönni hozzám, s néhány kedves szót mondana.
Majd hirtelen újra visszazökkenek a valóságba, és újra 2013 májusába csöppenek. A forgalom nem állt le, az emberek sem alszanak még. Itt ülök a sötét szobában és csak a monitor fénye világít meg. A szemben lévő templom fényei felgyulladtak, egészen éjfélig.
Mennyi minden történt, mennyi minden történik, s mennyi minden történni fog. Nyugtázom magamban.
Különös az életünk, hogy milyen helyekre tud bennünket sodorni. Milyen emberekkel találkozunk az utunk során, milyen érzéseket cipelünk a szívünkben.
Ugyanaz a lány vagyok most a jelenben, mint az álmaimban lévő évtizedekkel idősebb énem.
Szeretem ezeket a különös éjszakákat. Nem mutatnak sokat, mégis oly sokat mondanak.
Kalandoznak a gondolataim. Cikáznak fel s alá. Ahogyan ismerem magam, mire észbe kapok már javában a hajnal óráit számláljuk s nekem még mindig nem nehezedett álom a szememre.
Jelen pillanatban azt mondhatom el, azt hiszem, hogy jól érzem magam. Bár kissé szomorúsággal és "félelemmel" tölt el, hogy pár hónapra megint el kell, hogy köszönjek a szeretett Rabbiképzőtől.
A sok sötét, hideg téli éjszaka után, mintha egy apró fény gyulladt volna a környezetemben. Lehet, csupán csak a tavasz sajátos varázsa ez, ami megtéveszti az ember lányát, de lehet, hogy nem.
Remélem fénye késő őszig minimum tündökölni fog előttem, hogy erőt meríthessek majd belőle a nehezebb fagyos éjszakákon.
Ezek a buta, kislányos gondolatok szöktek az eszembe ezen az estén, napon.
Mennyi mindenre képes egy fotel, egy ablak, és egy gondolat...
Mielőtt még bezárnám az ablakom, ráadásként kilépek az erkélyre és a távolba mered a tekintetem.
Nagyot sóhajtok, s várom, hogy mit tartogat nekem még az élet, ebben az unalmasnak egyáltalán nem mondható életben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése