Tamási Áron gyakran járt "rózsaszaglászni".....

A negyvennégy éves Tamási Áron ás harminchárom éves felesége, Salgó Magdolna először 1942 körül gondolták úgy, hogy jobb ha elválnak. Tíz éve éltek együtt, de csak négy éve voltak házasok.
Szerették egymást, kapcsolatuk mégis válságba jutott.
Tamási Áron ugyanis a hűséget a szülőföldjének tartogatta, nem a nőknek....
Magdó a második felesége és sokadik szerelme volt. A nagyenyedi polgárcsalád lánya festőnek tanult Bécsben, s eközben a budapesti Magyarság című lapnál dolgozott rajzolóként.
A lapba Tamási is írt, a lány pedig meg akarta ismerni az írót, akit akkoriban tett országosan ismertté regénye, az Ábel a rengetegben.

1932-ben ismerkedtek össze, s egy évvel később már az író szerelmi vallomásként Magdának ajánlotta Énekesmadár című színdarabját.
1938-ban házasodtak össze, és Kolozsváron telepedtek le, de a szerelmi próbatételek az ő történetükben túl nehéznek bizonyultak.
Az író nem állt ellen a nőknek, kivált, ha felesége nélkül utazott Magyarországra vagy a szülőfalujába.
Néhány év múlva már a válást fontolgatták, amikor a történelem közbe szólt.
Észak-Erdély visszakerült Magyarországhoz, de ezzel a zsidó törvények is megérkeztek: Magdóból és szüleiből üldözöttek lettek. Az éppen szélsőjobboldallal kokettáló Páger Antal színházi berkekben már azt terjesztette, hogy Tamási azért készül válni Magdótól, mert kínos neki a zsidó feleség. Éppen fordítva történt: a veszély hozta újra össze a házaspárt.
Tamásit azokban a jobboldali körökben, ahol korábban székely testvérüknek szólították, innentől zsidóbérencnek nevezték.
1943-ban még az Ábel betiltása is komolyan szóba került.

Amikor '44 májusában Kolozsváron elkezdték begyűjteni a zsidókat, Tamási megpróbált közbelépni egyik szomszédja érdekében. A detektív közölte vele, hogy hamarosan a feleségét is elviszik.  Magdó még másnap a biztonságosabbnak gondolt Budapestre menekült, Tamásinál pedig házkutatást tartottak.
Az elkeseredett író levelet írt a belügyminiszternek, amelyben mentséget kért Magdónak és szüleinek.
Így a közvetlen veszély egy időre elhárult.
Nem sokkal később a szovjet hadsereg betört Erdélybe, és nyomában sorra állították vissza a román közigazgatást. Tamásiéknak most magyarságuk miatt kellett aggódniuk. Családjával együtt elindult a főváros felé. Útközben, Recsken talált búvóhelyet feleségének és apósáéknak.
Mire Budapestre ért, már Szálasiék voltak hatalmon, az élete újra veszélybe került.

Több helyen bujkált, míg végül Bajor Gizi fogadta be villájába.
A nőknek azonban nem tudott ellenállni, többször kiszökött rejtekhelyéről, hogy valamelyik hölgyismerősét felkeresse, vagy ahogy ő fogalmazott, elmenjen "rózsaszaglászni":

A veszély elmúlása, újra előhívta a korábbi konfliktusokat, ismét felmerült a válás gondolata.
Még remélték, hátha egy kis távollét segít: Magdó visszaköltözött Kolozsvárra, férje pedig elfogadta a neki felkínált budapesti képviselői helyet.

A házasságot azonban nem lehetett megmenteni. 1947 januárjában Magdó megírta férjének egy álmát:
felkérezkedett Farkasfalkán egy szénásszekérre, ám azt mondták neki, nem jöhet, mert már nem Tamási Áron felesége.
"Arra kérlek, tájékozódjál, hogy miképpen lehetne nagyon gyorsan azt a kis formaságot elintézni, amit válásnak neveznek. Csókol kis vándorod: Magdó és csókol a Mackó Zebulon."

Tamási beleegyezett a válásba, akkor már egy tizennyolc éves diáklánynak, későbbi harmadik feleségének udvarolt. A válás előtt újabb levél jött Magdótól:
"Már csak pár napig vagyok a feleséged - azután viszont szeretnék nagyon és emberien jó lenni hozzád. Furcsa, hogy mindkettőnknek egyszerre nehezült így meg az életünk. Ne búsulj Édes, hátha jobb lesz és elviselhetőbb."

Amikor Tamási nem sokkal később újra megnősült, esküvője napján száz szál virágot küldött Magdónak.
Életük végéig szoros, baráti viszonyban maradtak.

It's okay to be Big*****SMILE

Két hetet töltöttem vidéken. Addig sok dolog történt, és volt alkalmam az eddig történteken gondolkozni.
De miután újra elkezdődött az "élet" a hét eleje óta, a mai napon nagyon sok szép, mély, komoly gondolatokat kaptam, egy számomra fontos embertől.
A bennünk, az emberekben lévő Láthatatlan Csillagokról, valamint a felismerésről, hogy az én "láthatatlan csillagomat" csak most kezdtem el látni, végre úgy ahogyan van. Teljes fényében.

A továbbiakban általánosságban fogok írni, az ehhez illő/tartozó dolgokról.

Mi is történik a világunkban?
Nos, az történik, hogy mindenki tökéletes szeretne lenni. Bármennyire is tagadja az emberek többsége, de ez így van. Folyamatos elvárásoknak kell megfelelnünk, nem adhatjuk alább.
Soha sem értettem, hogy az miért jó, hogyha az embereknek feltételezem a többségét a mindennapos reklámokkal, újságokkal, riportokkal, filmekkel azzal bombázzák, hogy csakis akkor, de csakis akkor lehet tiéd a főhős/nő, ha kifogástalan az alakod, csakis akkor kaphatod meg a hőn áhított állást, hogyha a külsőd, egy címlaplányéhoz/fiúhoz  hasonló.
A ruházati üzletekben, ahol a fiatalok rendszeresen megfordulnak, nagyon kevés esetben gyártanak csak az alakjuknak és méretüknek megfelelő ruhát. Természetesen a 34-es és a 36-os méretekkel csordultig vannak a boltok. Ha esetleg az ember lánya/fia még rá is kérdez, hogy nagyobb esetleg nincsen? Akkor azzal az ismerős közömbös fintorral az orrukon közlik, hogy: - Nincs...

Nagyon dühös vagyok emiatt...
Ebből az okból kifolyólag ezeknek az embereknek folyamatos megfelelési kényszerük lesz. Megfelelni az iskolában, munkahelyen, baráti társaságban. Az életük minden adta területén. Ez iszonyatosan nagy teher lehet azoknak, akik nem tudják ezt kezelni.
Csak mosolyogni tudok azokra a férfiakra/nőkre akik bátran, és önfeledten sétálnak az utcán úgy, hogy teljes mértékben tisztában vannak azzal, hogy lehet, hogy nem negyven kilósak, de boldogok. Ennyi a lényege. Hogyha valaki boldog, és kiegyensúlyozott az élete, akkor gyönyörűnek fogják látni mások is.
Természetesen, ha nincsenek magukkal megelégedve az nem jelenti azt, hogy ne lennének csodaszépek. Csak saját maguknak képtelenek bevallani.
Így néha előfordul, hogy gorombán viselkednek embertársaikkal, ki-ki milyen stílusban. Ez nem azért van, mert ők "gonoszak" lennének. Kompenzálni szeretnének ezzel valamit, teljesen egyértelmű.

Én, ismerek ilyen embereket. Teljes őszinteséggel állíthatom, hogy a legnagyszerűbb emberek, akikkel valaha találkoztam.
Súlyos problémákkal küzdenek, ami a megfelelést illeti, tudom, hogy iszonyatosan nehéz munka.
Nincs annál aranyosabb dolog, amikor látod a barátod/barátnőd arcán a mosolyt, amikor elhiszi magáról, hogy milyen szép is igazából.
Vagy amikor kérdezés nélkül feltűnik, hogy változott az alakja, egyre csinosabb. Ebből kifolyólag magabiztosabb is lesz, elég hosszú ideig.
Aztán persze vannak a hullámvölgyek....
Mint az időjárás, ezt jómagam is ismerem. Az a bizonyos jojó effektus.
De nincs ezzel baj. Boldog, mert végre csinosnak látja magát. Felveheti a régen hordott ruháit, hordhatja a megszokottnál eltérőbben a szettjeit. Ilyenkor nagyon boldogok a barátok, ismerősök. Aki egy kicsit is törődik a másikkal.
Tudnunk kell, hogy ezek az emberek nem azért bunkók,  mert alapvetően azok lennének. Szerintem az ilyen embereknek szükségük lenne egy nagy-nagy ölelésre. Akinek csak lehet, adjuk meg. Ettől az egész napunk mosolygós lesz. :-) Hiszen nekünk így is gyönyörűek.
Bárcsak szakíthatnánk végre ezzel a buta berögzüléssel, hogy nem az a tökéletes aki csontsovány.
A plus size igen is lehet, nagyon vonzó.

 Néhány szót még, a már meg nem változtatható dolgokról, a fénylő Csillagjainkról.
Sokan mesélték, hogy mennyi rossz, fájdalmas dolog van a hátuk mögött.
- Kinek nem? - szoktam feltenni a kérdést.
Nem érdemes a kellemetlen, fájó dolgokba bele mennünk. Mindenki a saját kárán tanul. Tudunk kell értékelni az élet már így is adta lehetőségeit. De ilyenek vagyunk... mindig többet és többet akarunk.
Mértékletességre kell magunkat inteni. Nagyon kell vigyázni ezzel a dologgal.
Mindennek és mindenkinek van egy útja amit végig kell járnia. Ez a dolog is olyan, hogy vagy megszokod, vagy megszöksz. Ennyi lehetőségünk van.
Szörnyű az, amikor már se nem megszokni, se nem megszökni nincs erőnk. Alapjáraton működünk, megadjuk a szervezetünknek a legszükségesebb tápanyagokat, pihenést. Végezzük a napi rutint. Majd otthon a fotelben az ablakon kibámulva a saját nyomorúságunkon kesergünk. Hogy lehetett volna így-vagy-úgy is csinálni... hogy tudtak emberek ilyen gusztustalan módon viselkedni?
Teljesen felesleges ezen filozofálni, illetve keseregni. Megtörtént, nem? De.

Akkor meg? Az Ö.valónak én hiszem, hogy pontosan megvolt a célja, hogy mindent úgy alakított, ahogyan.
Bánat? Fájdalom? Csalódottság? Düh?
Ezek az érzések keringenek bennünk?
Engedjük el... hagyjuk elillanni.







Képtelenek vagyunk elfogadni az elfogadhatatlant? Legyünk csak képesek rá.
Megkérdőjelezzük a valaha érzett, gondolt érzéseinket? Ne tegyük. Az emberi szív úgyis mindennel, mindig teljesen tisztában van. Húzhatunk magunk elé falakat, kérdezhetünk meg ezer és ezeregy véleményt, bárki bármit is mond, egyedül saját magunk tudjuk és érezzük, hogy mi is történt valójában.
Bántsanak százan? Kit érdekel????? Mindenki tehet egy HATALMAS szívességet.
A szívünket egy cseppnyire sem érdemes becsapni.
Majd ha mindez megtörtént, és pozitívan állunk a helyzetünkhöz, akkor jön el az igazi "ragyogás".

Ha szembetaláljuk magunkat a nehéz feladatokkal, amiktől oly rettegtünk, egyszer csak megoldhatóak lesznek. Vagy inkább kezelhetőek. 
A félő találkozások pillanata könnyed lesz, idegességtől mentes.
Sok időbe telik mire újra mosolyogni tudunk, de ha ez megtörténik... :-)
Annál szebb dolog nincs is, mint csak mosolyogni, szomorúság nélkül, és figyelni szívünk tárgyát, vágyát, a lelkünknek fontos dolgokat.

Ezekre a dolgokra szerettem volna némi figyelmet szentelni.


Ajánlani tudom, hogy valami ehhez hasonló úton-módon járjunk el. Figyeljünk a barátainkra, szeretteinkre, bátorítsuk őket.
A mint már említett mosolyról pedig csak annyit zárásul, hogy minél többet! :)

XOXO

Az ártatlanság és a tapasztalás dalai

Túl sok könyvet olvasok, és túl sok filmet nézek. Ez vitathatatlan.
De talán ennek a "rossz" szokásomnak hála, ritkán nagyon értékes gyöngyszemekre lehet/tudok bukkanni.
Példának okáért a 'Liberal Arts' c. film. Amely borzalmas magyar fordításban csak így szerepel:
'Így jártam én'. Természetesen ez egy nagyon csúnya félre fordítás, azután, hogy a főszereplőnk az 'Így jártam anyátokkal' c. sorozatban szerepel. Ettől nem lesz jobban eladható a film, inkább ostobának tűnik a fordítóktól ez a húzás. De erről majd később beszélgetünk.

Szóval a film. A színészek valami egészen elragadó módon játszották a szerepüket, pedig alapjáraton se Miss. Olsen húgicától, sem Mr. HIMYM-től nem várhatunk sokat.
De kivételesen megcsillogtatták "színészi" tehetségüket. Nagyon tetszett ahogyan Josh alakította a 36 éves komoly, megfontolt ember szerepét, és Elizabeth a 19 éves diáklányét.

Volt a történetükben valami megható. Nem igazán ismerték egymást. Egyetlen egy délutánt töltöttek el együtt, hosszas beszélgetéssel. Majd ezek után elkezdtek levelezni egymással. A fiú a lány kérésére kézzel írott leveleket küldözgetett neki. Elgondolkodtató volt, hogy milyen jó érzés is valakitől a postán levelet kapni, várni minden egyes áldott nap, hogy az illető üzenjen. Nem pedig az "okostelefonok" pittyegésére figyelni. Nagyon divatja múlt, igaz. De számomra mégis sokkal több értékkel rendelkező gesztus, na meg persze romantikus... mondjuk ki, igen! Romantikus volt látni, ahogyan a fiatal lány várja a férfi kézzel írt leveleit, és együtt elszomorodni a főszereplővel ha nem jött levél.
Levelezgettek egyetlen egy délután után, és érdekes volt, hogy bár szinte nem is ismerték egymást, de már rögtön az első pillanattól kezdve valami egészen különlegeset kezdtek el érezni.

Biztosan csak a nők szoktak ilyesféle dolgokon gondolkozni, de mi van ha tényleg léteznek ilyen dolgok? Amikor rögtön felismerjük egy idegben azt a régi ismerős érzést. Mintha már találkoztunk volna... Hiszen miért ne lehetne így?
De erről már írtam is korábban. Amikor a hasonló emberek nem a jó időben találkoznak.
Nem tudom, hogy ez minek lehet az oka, mit kell tanulnunk az ehhez hasonló helyzetekből. Bár kijelenthetem, saját bőrömön tapasztalva, hogy csakis fejlődhetünk. Bölcsebbek, tapasztaltabbak, erősebbek leszünk.

Megmosolyogtató volt amikor Jesse-nek komoly fejtörést okoz a lány és a közte lévő tizenhat év korkülönbség. Muszáj voltam megörökíteni ezt a pár képsort, íme: :)

Majd a kézzel írt levelezések során, a lány meginvitálja, hogy látogassa meg az Egyetemen. A fiatalember eleget is tesz a kérésnek, bár iszonyatosan kellemetlenül érzi magát. Nagyon vágyik a lány társaságára, szinte belebetegszik, hogy nem láthatja, de a kín is szétfeszíti, mert belül az érzi, hogy rosszul cselekszik.
Így hát, sok-sok kevésbé említésre méltó dolog után, amikor arra kerülne a sor, hogy töltsék együtt az éjszakát, a fiú -Nemet mond.
Miközben néztem a filmet, hirtelen a takarómra csaptam, hogy WHY????!!!! Miért, ember??? Miért nem???
Aztán jobban belegondolva, ha hasonló szituációba lettem volna, mint a srác lehet, hogy én is nemmel feleltem volna. (Többek között figyelembe véve azt a tényt, hogy a lány közölte vele, hogy még szűz.)
Nem akarta, hogy Elizabeth vele tapasztaljon meg bizonyos dolgokat, arra megvannak a korabeli fiúk is.

Majd szépen fogta magát, é vissza utazott New Yorkba. Elizabeth pedig könnyek között gubbasztva a kollégiumi szobájában, ágyban, párnák között sírt.
Olyan sokszor eszembe/eszünkbe juthat a sors tényleg különös fintora. Ahogyan a lány is mondta, mindenben passzoltak, kedvelték egymást, de néha bizonyos konvenciók győzedelmeskednek.
Pár hónappal később Jesse meglátogatta Beth-t, és semmi mást nem mondott a lánynak, csak, hogy ne siettesse az életét. Ahogyan a mondás is tartja: "Aminek jönnie kell jönni fog..."
Ha valaha lennie kell majd közös jövőjüknek, az úgyis úgy lesz. A "megírt" dolgokon bármennyire is akarunk nem lehet változtatni. Csak tanuljon meg várni. Tapasztaljon, amennyit csak lehet.
Ezért jelképesen William Blake: Az ártatlanság és a tapasztalás dalai c. verses kötetet ajándékozta a lánynak.
Amit történetesen jómagam is forgattam néhányszor. Valóban vannak olyan versei, amelyek rettenetesen passzolnak egy ehhez hasonló szituációhoz.
A film végén Jesse egy vele hasonló korú hölggyel üldögél a kanapén és az időről beszélgetnek. Arról, hogy milyen szép is lesz majd megöregedni.
A srácnak eszébe jut, amikor papíron megörökítette, hogy amikor ő 84 lesz, Beth 71. Alig várja, hogy eljöjjön az a perc, hogy öregen, kéz a kézben öregedhessen meg azzal a fiatal lánnyal, akivel valami egészen különleges kapcsolata szövődött.
Sok mindent lehet tanulni ebből a filmből, én úgy gondolom. Bármennyire is tartsák sokan másfél órányi csöpögésnek. Szerelemről, útkeresésről, tapasztalatról, az életről is szól.
Az életünkben meghozott döntéseinkről. A fájdalmasan kimondott "nemekről" és gyorsan meghozott "igenekről".
Vagyok annyira szentimentális, hogy hiszek az ilyen sorsszerű találkozásokban, mint ami a filmben is megtörtént. Biztos, hogy vannak rá példák, ha elvétve is, de talán vannak.
Járjunk nyitott szemmel, ismerjük fel az élet adta lehetőségeket bizonyos helyzetekben, és ne féljünk.
Hosszas "írói" hallgatás után engem ez a film érintett meg annyira, hogy írásba is foglaljam. Megtörte a csöndemet, ha másra nem is, de erre mindenképpen jó volt.
Toda!