Vallomások

A mai nap folyamán nagyon kedves szavakat kaptam a blogomról. Ez nagyon tud az ember szívének kedveskedni.
Pedig hiszen csak kislányos próbálkozás... de azért igyekszem. Hiszen idővel egyre jobbak és jobbak lehetünk. Ez minden egyébre is igaz. Gyakorlat teszi a  mestert...
Én is haladok, igyekszem a lehető legjobbat-legtöbbet kihozni magamból. Hogy mi is van valójában a lelkemben, fejemben, gondolataimban.
Ez a blog alapvetően egy személyes blog. Bár szoktam néha irodalomtörténeti témákat is hozni, de többnyire Rólam szól. Az én érzéseimről. Ágiról.
Pontosan ezért született meg a Láthatatlan Csillagok c. blog is.
Személyesen talán nem vagyok annyira a szavak embere. Ez sok mindennek köszönhető. Többségében annak, hogy nehezen nyílok meg idegeneknek, és nem szeretem feleslegesen jártatni a számat.
A blogomban viszont szabadjára engedem a gondolataimat, érzéseimet, majd azok szárnyra kapnak...
Szállnak és szállnak... cikáznak ide-oda.
Aki igazán jól ismer engem, olyannak amilyen vagyok a felszín és a külcsín mögött az tudja, hogy egy nagyon mosolygós, vicces, barátságos lány vagyok.
Az utóbbi lassan egy évben a blognak volt egy hangvétele. Egy negatív hangvétele. Ez minek köszönhető?
Borzalmas időszakon vagyok túl. Csalódások, csalódások, csalódások, csalódások.....
Semmi sem akart úgy sikerülni, ahogyan szerettem volna. A fent említettekből adódóan nem vagyok az, aki oda megy egy másik emberhez és kifogom a vállán sírni minden bánatomat.
Inkább a szavak világba menekülök, így a Láthatatlan Csillagokon keresztül. Ez az én kis "kitérőm".
Aki tud olvasni a sorok között, az érti és érzi, hogy mi is történik, zajlik körülöttem. Aki pedig nem...
Egészen bizonyos, hogy egy teljesen elvont lány benyomását kelthetem. Gondolom én... legalább is.


Volt egy előző oldalam a News and Cultures.
Néhány epés megjegyzés után azt inkább befejeztem, és azután nyitottam meg a Láthatatlan Csillagokat.
Amit semmiképpen sem szerettem volna teljes mértékig személyes blognak. Sőt!
Egyáltalán nem szerettem volna.
De ez nálam úgy látszik kivédhetetlen.
Szeretek írni az életemben megtörténő csodákról, kudarcokról, érzésekről.
Ha leírom, úgy sokkal könnyebb. Mintha egy nagy mázsás súlytól szabadulnék meg. Az már persze megint másik kérdés, hogy ki az aki elolvassa és ki az aki nem... teljesen mindegy. Nem érdekel.
Úgy gondolom, hogy azok az emberek akik nekem fontosak, napi szinten az életem résztvevői azok úgy is elolvassák, és ha van egy kis sütnivalójuk úgy is értik, hogy mit akarok mondani, továbbítani...
Ezek az írások néha nem is köthetőek nagy volumenű dolgokhoz. Elég hozzá egyetlen egy mondat.
Máris megvan az ihlet, és írom is, amit írnom kell.

Jelen esetben az első mondatomból kiderülvén egy nagyon kedves kritika adta a megjelenő szavakat.

Így szólt:

"ezt a láthatatlan blogot te írod???
kicsit beleolvasgattam..

hogy lehet benned ennyi érzés?????????????

most komolyan

ilyen fiatal csajok nagy része 3 értelmes mondatot nem tud magából kinyögni, Te meg úgy írsz, mintha 40 év élettapasztalat lenne benned...

komolyan döbbenet

azért is kérdeztem meg, hogy TE írod-e...
mert nem akartam hinni a szememnek.
mindig is tudtam, hogy egy elképesztően értelmes lány vagy, de most még egy lapáttal rátettél a meggyőződésemre"

Bevallom őszintén ezen kívül egyszer kaptam még egy olyan "kritikát" ami nagyon megérintette a lelkemet, a "kezemet".
Elképesztően jól esik.
Lehet, hogy nincs bennem 40 év élettapasztalata, lehet, hogy nem vagyok egy Hemingway, lehet, hogy sohasem fog megjelenni egyetlen egy cikkem vagy könyvem, de én szeretek írni.
Amikor kislány voltam mindig meséket gépelgettem a ma már őskövületnek számító régi számítógépemen.
Emlékszem az osztálytársaim minden nap mesélték, hogy milyen játékokkal játszottak a számítógépen, én pedig csendben hallgattam. Biztosan ki is nevettek volna, hogyha meghallják, hogy igen a L. Ági nyilván... tipikus, ír. Stréééber. - mint amúgy mindig.
Nem szívesen emlékszem vissza az iskolai évekre. Sokat bántottak. Nem kezdem részletezni, hogy miért. Bár gyanítom nem is kell...
Ági aki mindig a tökéletesre törekszik, aki nem engedi meg magának, hogy hibázzon. Ha valami nem úgy történik ahogy ő elképzelte, akkor napokig máson sem tud agyalni, mint hogyan hozza helyre.
Igen. Ez vagyok én. Mind a mai napig tökéletességre igyekvő, precizitásra hajlamos, maximalista.
Nem szeretem ha hibázok. Nem tudom magamnak megbocsátani. Mindenkinek van defektje. Ez az enyém.

De a blog segít. Segített tegnap. Segített ma. Segíteni fog holnap is. Tudom. A blogom sosem "hagy" el.
Tegnap a nyitott ablaknál gépeltem halkan a bejegyzést.
Ma pedig fekszem a párnáim között, teljes sötétségben, csöndben.
Előttem van a falon Párizs, és a régi idők nagy Ikonjai. Rájuk nézek, és lefelé görbül a szám. Eszembe jut, hogy mennyit néztem ezt a falat úgy, hogy közben majd megszakadt a szívem.
Meg is rázom a fejem, és azt mondom magamban, hogy: soha többé.
Az élet szép. Vége van a "gyászos" időszaknak! Itt a nyár!
Ilyenkor barnább lesz az ember bőre, a nap is fényesebben süt, az emberek többet mosolyognak, a szívünk is megtelik örömmel, boldogsággal. Mások is hasonlókat érezhetnek. Remélem...
Szeretném, hogyha az elkövetkezendő három és fél hónapban nem írnék szomorú írásokat. Élvezni szeretném 2013 nyarát, az érzést ami a májusi széllel szárnyra kapott.
Semmi mást. Élvezni a napot, a pillanatot, egy percig sem agyalni a jövőn. Ti sem tegyétek. Sodródjatok az árral.
Fújjon el benneteket a szél, a mámor, az érzés...
Ha már személyes blog, akkor elmondhatom, hogy most ezen a mai napon, estén boldog vagyok. És csak ennyi számít. Hogy mi lesz holnap? Egy percig sem érdekel. Majd holnap foglalkozom vele. De ma nem.
Aki szeretné tovább követni a Láthatatlan Csillagokat annak garantálom, hogy lesz miről olvasgatnia a nyáron.
Akárcsak a News and Cultures-ban lesz "nyár képekben", élménybeszámoló a nyárról, nyaralásról.
Akit érdekel elolvashatja a tavalyi nyár búcsúztatót még a régi oldalon:
Búcsú a nyártól
katt

Idén Augusztusban nem arról szeretnék írni, mennyire unatkoztam, és semmi produktívval nem töltöttem el az időmet. Most arról szeretnék írni, hogy éltem, élveztem, mertem, s fülledt nyári éjszakákon a hőséget még mindig magából árasztó aszfalton mezítláb sétáltam szalmakalappal a kezemben. Könnyek nélkül.
Ez egy vallomás volt, rólam, nektek.
Ne csak az én "Láthatatlan Csillagomat" keressétek, hanem a sajátotokat is, mert ott van, s ragyog.
xoxo