Egy napon észrevettem, hogy szeretem. Miért?
A kérdés érdekelt, mert ostoba volt, s a tetejébe megválaszolhatatlan.
Iparkodtam felelni e kérdésre.
Így feleltem: szeretem ezt a nőt, másképp, mint a többit, másképp, mint mindenkit aki előtte volt.
Mikor átölelem, mikor karjaimba zárom, e mozdulattal szeretném megmenteni a világtól.
Nem magamnak szeretném megmenteni: önmagának, esetleg az utókornak, a halhatatlanságnak.
Úgy érzem, valami roppant becses és értékes, amit a sors személyében reám bízott.
Legszívesebben mindig csak adnék neki valamit, meleg ruhát, hogy ne fázzon, csillogó ékszert, hogy örüljön, valami szépséget, puhaságot, kedvességet szeretnék beleadni az életébe, hangsúly nélkül, sőt viszonszolgálat és szerelmi kamat nélkül. Ez az érzés beteges.
Valószínűleg nemcsak azért szeretem, mert szép. Sok szép nőt ismertem, és egyiket sem szerettem.
Valami van benne, ami számomra elmondhatatlanul ismerős. Mintha egyszer már együtt lettünk volna, kígyók és Luciferek között, nagyon régen, a Paradicsomban.
Talán mirigyműködése miatt szeretem. Vagy, mert a szája lehelete ismerős. Vagy, mert neve olyksmerősen cseng, hogy halódva is kimondom majd, mint az egyetlen nevet e földön, mint az élet értelmét.
Szeretni annyi, mint ismerni, egészen ismerni.
Miért nem ismerem igazán a többit, miért ismerem ezt, első pillanattól? Nem értem.
Márai Sándor
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése