A zsinagóga mellett elhaladva a szívem hatalmasat dobbant, és fürkészni kezdtem azokat a "láthatatlan csillagokat" amelyek csak az én szemeim előtt láthatóak.
Annyi minden jutott az eszembe. Edith Piaf-ot hallgatva valahogy minden annyira tisztán és magától értetendő volt. Nem is tudom, hogy az emberek miért rágódnak annyit problémákon.
Egy kiadós séta a kifutóban lévő télben nagyon lélekmelengető tud lenni.
Mostanában nem is igazán értem, hogy mi történik körülöttünk, az életünkben.
Valami van a levegőben, de még Én sem tudom megmagyarázni, hogy mi is az igazából. Mintha készülőben lenne valami, és egyre csak várat, és várat magára...
Nem vettem sietősre a lépteim. A már jól ismert "bánat utcám" egyik percről a másikra átalakult a "nagy gondolatok utcájává".
Eszembe jutottak gondolatok, melyeket soha sem mondunk ki, pedig lehet, hogy néha mennyit tudnánk segíteni vele az életünkben. Beugrottak képek, arcok...
Miért pont most? Miért pont ezek a dolgok ölelnek bennünket körül? Miért? Annyi miért van...
Mindenkinek végig kell járnia a saját személyes történetét. Ahogyan a nagy írók is mondják.
Kérdésekre várunk, és a fel sem tett kérdés válaszát latolgatjuk.
Az életünket annyival egyszerűbbé tudnánk tenni. De mindig van miért aggodalmaskodni...
Minden annyira kézenfekvő, és tapintható. De játszmázunk, egyre csak játszmázunk... szinte már létezni sem tudunk nélkülük.
Persze az okosak azt mondják, hogy az emberek szavak nélkül is értik egymást. Ezzel végtére is, egyet kell, hogy értsek. Elkezdtem figyelni az utcán az emberek szemeit. Annyi mindent elárul. Nem is tudom, hogy hány másodpercre tud találkozni valakivel az ember tekintete, de annyira árulkodó. Ott van minden a másodpercek pillanatában. Egy pillantás. Ha a szemek beszélni tudnának... bár végtére is, mégis csak beszélnek. Kimondatlanul, de beszélnek.
Találkozhatunk hazugsággal, megvetéssel, kedvességgel, érdeklődéssel, fájdalommal, boldogsággal, tudatlansággal.
Hazafelé is azzal szórakoztattam magam, hogy figyeltem az emberek szemeit. Megannyi tekintettel találkoztam. Ők vajon mit láttak az enyémben? Szívesen megkérdezném tőlük...
Lassan vége a télnek. Éledni kezd a természet, és a kedvenc időszakom a tavasz veszi kezdetét.
Azaz időszak, amikor a villamoson ülve hallani lehet a madarak csiripelését, érezni lehet a virágzó fák illatát, és az embereknek egyre több mosoly húzódik az arcára. Nemcsak a testünk, hanem a lelkünk is szépen, de lassan melegszik felfelé. Nagyon vártam már ezt az időt. Télen valahogy jobban utolérik az embert, az ártó dolgok. Bár csak saját tapasztalatból beszélhetek...
Tényleg nagyon sok dolog jutott az eszembe ezalatt a húsz perc alatt amíg haza értem. Olyan sok mindent megfogalmaznék, hogyha tudnám, hogyan kell. Ezek is csak nagyon gyenge próbálkozások, amit eddig leírtam. Valahogy így, és itt nem ugyanúgy hangzik.
A francia sanzonok úgy tűnik ilyen hatással vannak ránk/rám...
Viszont ami biztos, hogy a séta slágere: Piaf: Non, Je ne regrette rien c. száma lett, ami annyit tesz magyarul, hogy: Nem, nem bánok semmit sem...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése