Most kapok észbe, hogy nem is a Tabánt szerettem.
Igazában a Rákóczi utat szerettem, olcsó és harsány üzleteivel, fagylaltozóival és kávéházaival, ahol irattáskás ügynökök hajolnak össze, mint az orosz összeesküvők Genfben, villanyfényeivel, melyek valamilyen mesebeli bőség és mámor bugyborékoló pezsgőhabjával csorognak le a háztetőről a sötét utcára, rikító fehérre és kárminvörösre mázolt prostituáltjaival, állástalan, őgyelgő rablógyilkosaival, akik a Síp utcától a Huszár utcáig "adják a drótot", falatozóival, ahol lerágott és eldobott kukoricacsutkák között támolyog és várakozik az idetévedt falusi nép, oly figyelmes és türelmes arckifejezéssel, mintha a villanyfényben mindjárt fölvinna előttük az Igézet Városa, az áruházakkal, melyek kirakataiban, rózsaszín és krémsárga semelydunyhákkal borítva, ott ragyog a Hálószoba, két ágy, hangulatlámpával, s a hozzávaló négyszáz fix káprázatával - s mindaz, ami vágyban és érdekben, szándékban és indulatban, reménytelenségben és kétségbeesetten sistereg Budapesten, végigölik az utcákon, és elcsorog a csatornában.
Mindez igazi, tapintható, szagolható.
Ez a valóság. A Halászbástya csak kirándulóhely, történelmi kilátópont idegenek számára.
De a Rákóczi úton odahaza vagyunk, a Rókus és a garniszállók között - itt élünk, őgyelgünk, itt halunk meg.
Ez a mi hangulatunk, az igazi.
Ezeket a neveket szerettem: Ágnest, mert szelíd és szőke. Editet, mert idegen, gőgös és északias, kissé ezüstszürke. Esztert, mert dundi és vérmes. Annát, mert olyan, mintha egy nő imára kulcsolná a kezét, boldogan, együgyűen és jóságosan. Ilonát, mert ismerős, mint egy falat kenyér. Solange-ot mert olyan, mint egy idegen illatszer címe: drága és fojtogató. A többit nem szerettem.
Márai Sándor.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése