"Az akarat ereje változtatja meg az embert."

Vannak pillanatok, amikor nagyon szeretnénk segíteni annak, akit nagyon szeretünk, de nem tehetünk semmit.
Vagy a körülmények nem engedik, hogy megközelítsük, vagy az illető zárkózott be annyira, hogy nem fogad el semmiféle együttérzést vagy támogatást.
Ilyenkor nem marad más, mint a szeretet.
Azokban a pillanatokban, amikor minden hasztalan, szeretni akkor is tudunk, anélkül, hogy viszonzást, változást, köszönetet várnánk.
Ha sikerül így tennünk, a szeretet energiája elkezdi átalakítani a körülöttünk lévő világot Amikor ez az energia megjelenik, mindig sikerül végrehajtanunk a feladatunkat.

"Az idő nem változtatja meg az embert. Az akarat ereje változtatja meg az embert. A szeretet változtat meg." - mondja Henry Drummond.

Olvastam az újságban egy brazil gyerekről akit brutálisan bántalmaztak a szülei. Ennek következtében mozgásképtelenné vált és megnémult.
Bekerült a Hospital de Base korházba, ahol az ápolónő mindennap azt mondta neki: "szeretlek".
Noha az orvosok biztosra vették, hogy a gyermek nem hallja meg és feleslegesen fáradozik, az ápolónő továbbra is mindennap elmondta:
"Szeretlek, ne feledd."
Három héttel később a gyermek újra tudott mozogni. Négy héttel később már beszélt és mosolygott.
Az ápolónő soha nem adott interjút, és az újság nem közölte a nevét, de én megörökítem a történetét, hogy soha ne felejtsük el: a szeretet gyógyít.

A szeretet megváltoztat, a szeretet gyógyít. Néha azonban halálos csapdát állít, és elpusztítja azt, aki teljesen átadja magát neki.
De mi ez az összetett érzés, amely talán az egyetlen oka annak, hogy még élünk, harcolunk, és igyekszünk mindig jobbak lenni?
Felelőtlenség lenne ha megpróbálnám definiálni, hiszen én is, akárcsak a többi ember, csak érezni tudom.
Ezer meg ezer könyv, színpadra vitt darab, film, ihletett költemény, fából, vagy márványból faragott szobor szól róla, de a művész csak az érzésről alkotott elképzelést tudja megörökíteni, nem pedig az érzést magát.

Én azonban megtanultam, hogy ez az érzés benne van a kis dolgokban és megnyilvánul a legjelentéktelenebb gesztusokban is: ezt mindig észben kell tartani, amikor cselekszünk, vagy éppen nem cselekszünk.

Föl kell venni a telefont és kimondani azt a gyengéd szót, amit már régóta halogatunk...!
Kinyitni az ajtót, hogy beengedjük azt, akinek szüksége van a segítségünkre. Elfogadni egy állást. Otthagyni egy állást.
Meghozni a döntést, amit mindig csak tologattunk.
Bocsánatot kérni az elkövetett hibáért, ami nem hagy nyugodni.
Kiállni a jogainkért.
Jó hangosan hallgatni a zenét, amikor a szeretett személy távol van, és lehalkítani amikor közel.
Tudni igent mondani, de ha kell, nemet is, mert a szeretet minden energiánkat használja.
És ha minden nem lehetséges, amikor már csak a magány marad, jusson eszünkbe egy történet:

"Egy rózsa éjjel-nappal a méhekkel álmodott, de a valóságban egy sem pihent meg a szirmain. A virág azonban tovább álmodozott.  Hosszú éjszakáin elképzelte, hogy az eget ellepik a méhek, és sorra leszállnak, hogy megcsókolják őt. Így tudta kibírni másnapig, amikor a napsütésben újra kinyílt.
Egyik este megszólalt a hold, aki ismerte a rózsa magányát:
- Nem unod a várakozást?
- Talán. De folytatnom kell a küzdelmet.
- Miért?
- Mert ha nem nyílok ki, elhervadok.

Amikor úgy érezzük, hogy a magány minden szépséget elpusztít, a túlélés egyetlen módja az, ha nyitottak maradunk.