Az influenzán át gázoltunk feléd, a tél dögvészén, a sötétség alvilági birodalmán át. Mint aki tárnából, bányalégből érkezik, sáros lábakkal és elfulladt tüdővel, megállok a napvilágon, kifújom magam és énekelni kezdek.
Ezt éneklem: üdvözöllek Március! Időbe telik, amíg az ember megtanulja, hogy lehet örülni egy naptári adatnak is.
Március külön évszak, semmi köze a télhez, tavaszhoz. Külön világítása van. Még nincs növénye, csak a hóvirág, ez a minta érték nélkül. Már nincs bál, még nincs uszoda. Még fűtünk, de már felöltjük délelőtt az átmeneti kabátot.
Ez még nem a szerelem hónapja, mint a május, s már nem a szövődmények hónapja, mint a február. Nincs külön dallama, nincs nagy tétele. Ez a közzene.
Észreveszem, hogy néhány napja másképp ébredek. Ilyesmit gondolok, félálomban: mégis! Vagy: hátha, megpróbálom!
Egy hét előtt még komoran hittem benne, hogy legokosabb, ha átadom magam végzetemnek, nem próbálom meg, belenyugszom. Közben történt valami.
A külső világban még nincs nyoma. A természet titkos műhelyeiben, még dolgozik új alkotásain, nem árulja el titkait, világraszóló újdonságait. A díszletek még téliek. Csak a fény más, mely a kopott díszletekre hull.
Szemem dörzsölöm, dideregve nézek körül, boldogan ásítok, ezt gondolom: kérlek, csak még egyszer!
Csak színe van és illata. Ez még nem a virágok parfümje, nem is az a meleg, állati földszag, amely néhány hét múlva, nedves erjedéssel, fehér és bódító gőzökkel fejfájást okoz és őrültségekre késztet.
Kis, üde illat ez, olyan, mintha szellőztetnének.
A téli ruhákat még nem tanácsos kámforba tenni.
A téli szerelmeket még nem tanácsos elfelejteni. Minderre szükség lehet még.
Dideregve és kíváncsian ülünk a fényben, az égre nézünk.
Nem várunk semmi különösen jót. De örülünk, hogy kezdődik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése