Örömmel látták, hogy változások történnek a világban. Ám féltek, nem mertek újra és rögtön visszamenni. Úgy gondolták jobb ez így... figyeljünk csak. Ki tudja? Lehet, hogy még jobb és szebb időket is láthatunk majd.
Ugyanis ez a két kicsi csillag olyan időben ismerték egymást, ami nem igazán kedvezett a csillagoknak. Akkoriban nem volt túl jó "csillagnak" lenni... A "csillagságuk" megpecsételte az életüket, nem lehettek teljesen felszabadultak, nem élhettek teljes, igazi életet.
A csillagok nem igazán tudnak ragyogni olyan helyen ahol bezárják őket, kísérleteznek rajtuk, éheztetik őket, halálra dolgoztatják.
Folyamatosan veszítenek a fényükből. Csillagok éltek sok-sok évvel ezelőtt ilyen körülmények között. Nem értették, hogy az embereknek mi bajuk a csillagokkal. Hiszen nem ártattok senkinek. Sőt. Inkább csak segítették az embereket az élet végtelennek tűnő idejében.
Valószínűleg sokan irigykedtek a csillagokra. Hiszen míg ők, fényeskedtek, ragyogtak, addig a gonosz és ártó lelkek ezt kihasználva üldözni kezdték őket.
Felejthetetlen korszak következett a csillagok idejében. Ennek a borzalmas történetnek lettek a szereplő a mi két kicsi csillagunk, akikről a mese is szól.
Túl későn vették észre a másik tündöklését, természetesen nem saját hibájukból. Így hozta a sors.
Egy ilyen szerencsétlen időben...
Rögtön tudták, amint vége lesz a "csillagok háborújának" örökre együtt maradnak. Azon a napon amikor utoljára fogták egymás kezét a vonaton, megfogadták, hogy egyszer még újra együtt lesznek. Valahol, egy másik szebb világban, ahol senkit sem érdekel, hogy te csillag, üstökös, bolygó, vagy éppen meteor vagy.
Abban az univerzumban mindenki egyenlő lesz, és senki sem fogja útját állni a csillogásnak.
Soha többé nem látták egymást, miután elengedték egymás kezét.
Fényük sokáig próbálkozott, fénylett ameddig csak tudott. Majd egy szomorú esős napon, tudtukon kívül egyszerre hunyt ki a fényük.
Meglepődve látták, hogy egy olyan helyen vannak ahol rajtuk kívül más nincsen, csak ők, ketten és a végtelenség.
Hosszasan figyelték az életet... de ahogy már olvashattuk csak vártak, vártak, és vártak...
Meglepően jól kezdett alakulni a csillagok sorsa... ha nem is zökkenő mentesen, de láthatóan jobban, mint ahogyan azt ők ismerték egykor.
Eljött az idő, amikor végül úgy vélték, igen....
- Másnap elindulhatunk. - szólt az egyik.
- Én is így látom... - válaszolt a másik.
Boldogok voltak, hiszen tudták, hogy a következő nap után, nagyon sok évet fognak eltölteni együtt, ketten úgy, hogy nem lesznek közöttük kerítések, korlátok, sorok, gonosz és szívtelen szabályok.
Akkor és ott lesznek együtt amikor csak ők akarják, ahogyan csak ők akarják.
De mint minden mesében, itt is történt valami a szép vég előtt.
Hatalmas vihar kerekedett, és bármennyire is szorították egymás kezét a csillagjaink, mint egykoron abban a vonatban, nem bírtak ezzel a hatalmas erővel, és messzire sodorta őket a végtelen.
Ezen a helyen nem tudhatod, hogy másnap, harmadnap van-e.... vagy akár évtizedek telnek-e el...
Olyan távol kerültek egymástól, hogy azt az emberek világában teljesen másképpen érzékelik. Az idő nem úgy múlik, mint odafönt.
Bármily messze is voltak, nem szegték meg az ígéretüket. Másnap elindultak, és landoltak.
Igen ám... csak a távolság itt hosszú-hosszú évekbe telt. A kisebbik csillag olyan messze került az emberek világától, hogy több majdnem húsz évbe telt mire ő is a földet ért.
Az a csillagunk aki már másnap újra emberként élhetett, kereste, egyre csak kereste.... de sehol sem találta. Végül feladta. Úgy hitte soha sem látja már viszont elvesztett társát. Így hát élni kezdte az életét, úgy, ahogyan azt a legjobbnak látta. Mindene megvolt, boldogságban, szeretetben.
Kis csillagunk pedig már ugyanitt, bár több ezer kilométerrel távolabb lassan cseperedni kezdett. Éjszakánként lefekvés előtt, mindig bámulta az égen levő csillagokat, és sosem tudta megmondani mi is hiányzik igazán... a hosszú idő alatt míg ide ért teljesen elfelejtette küldetésének célját, értelmét, szívének kedvesét.
Ez biztosan valamilyen "csillagos" dolog lehet, de ezt mindenki tudja, hogy ezek a csillagok mégis valami úton módon mégis csak találkoznak. Így. Vagy úgy.
Velük is ez történt. Meleg nyári nap volt, kis csillagunk szokásához híven félénken, megszeppenve, idegesen baktatott... amikor hirtelen szembe jött vele az a régi ismerős "fény"....
Nem is igazán értette, hogy mitől olyan ismerős neki ez a világosság... hiszen nem is ismeri ezt az embert...
Legyintett egyet magában és tovább indult. Mit ad a sors, pár héttel később nem megint találkoztak?
Sok okos "csillag" ezt "összetalálkának" is nevezi...
Figyelték egymást, egyre csak figyelték. Kémlelték egymást, ahogyan éjszakánként a sötét eget... ismerték már egymást. Tudták, érezték.
Egy gond volt itt. Már tudjuk máshogy jár az óra a fent a csillagok idejében, és máshogy a Földi létben.
Csillagjaink emberi teste már nem volt egyforma. A nagyobbik csillag szemei körül az emberi lét ráncai jelentek meg, és az élet adta megannyi tapasztalat tükröződött az arcán. Míg a kis csillag csak most lett tudatában mit is jelent felnőttnek lenni egy ilyen világban.
A nagy csillagnak volt élete, szép élete... mesébe illő élete. A kis csillag mindig csodálattal és szeretettel nézte azt, és két érzés kerítette a hatalmába minden egyes alkalommal amikor meglátta.
Mérhetetlen boldogság fogta el, hogy az, akit szeret, szeretve van.
Mérhetetlen fájdalom kerítette hatalmába, hiszen tudta, sosem fogja már megfogni úgy a kezét, ahogy egykoron tette.
Tudták. Mind a ketten tudták. Nagyon jól tudták, hogy kik ők, honnan is jöttek, miért is jöttek. Végül mégis csak találkoztak, bár eltérő életútban.
Titokban mind a ketten megfogadták, hogy legközelebb, nem várnak még egy napot. Még aznap ott fent rögtön elindulnak, nem hagyván, hogy bármiféle vihar szétválassza őket.
Jöhetnek akármilyen sötét idők, fekete fellegek, amik tönkre tehetik a csillagok életét, ők majd akkor is elindulnak.
De ki tudja meddig tart még ez az emberi életük? Meddig kell fejet hajtani a szabályoknak? Meddig kell "égi" távolságokat tartaniuk? Meddig lehet kettőjük között a legrövidebb út is, csak egy mosoly, egy pillantás?
Mondják tanuljatok várni... csillagjaink is ezt teszik. Várnak. Egyre csak várnak, és várnak...
Majd egy olyan világban ahol semmi sem fogja beárnyékolni a kapcsolatukat, újra együtt lesznek. Tudják. Tisztában vannak vele, és várnak. Addig is, élnek szépen egymás mellett, és a kis csillag gyomrában folyamatosan röpködnek a pillangók, amikor meglátja a nagy csillag kedves, mindent elmondó mosolyát...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése