De miután újra elkezdődött az "élet" a hét eleje óta, a mai napon nagyon sok szép, mély, komoly gondolatokat kaptam, egy számomra fontos embertől.
A bennünk, az emberekben lévő Láthatatlan Csillagokról, valamint a felismerésről, hogy az én "láthatatlan csillagomat" csak most kezdtem el látni, végre úgy ahogyan van. Teljes fényében.
A továbbiakban általánosságban fogok írni, az ehhez illő/tartozó dolgokról.
Mi is történik a világunkban?
Nos, az történik, hogy mindenki tökéletes szeretne lenni. Bármennyire is tagadja az emberek többsége, de ez így van. Folyamatos elvárásoknak kell megfelelnünk, nem adhatjuk alább.
Soha sem értettem, hogy az miért jó, hogyha az embereknek feltételezem a többségét a mindennapos reklámokkal, újságokkal, riportokkal, filmekkel azzal bombázzák, hogy csakis akkor, de csakis akkor lehet tiéd a főhős/nő, ha kifogástalan az alakod, csakis akkor kaphatod meg a hőn áhított állást, hogyha a külsőd, egy címlaplányéhoz/fiúhoz hasonló.
A ruházati üzletekben, ahol a fiatalok rendszeresen megfordulnak, nagyon kevés esetben gyártanak csak az alakjuknak és méretüknek megfelelő ruhát. Természetesen a 34-es és a 36-os méretekkel csordultig vannak a boltok. Ha esetleg az ember lánya/fia még rá is kérdez, hogy nagyobb esetleg nincsen? Akkor azzal az ismerős közömbös fintorral az orrukon közlik, hogy: - Nincs...
Nagyon dühös vagyok emiatt...
Ebből az okból kifolyólag ezeknek az embereknek folyamatos megfelelési kényszerük lesz. Megfelelni az iskolában, munkahelyen, baráti társaságban. Az életük minden adta területén. Ez iszonyatosan nagy teher lehet azoknak, akik nem tudják ezt kezelni.
Csak mosolyogni tudok azokra a férfiakra/nőkre akik bátran, és önfeledten sétálnak az utcán úgy, hogy teljes mértékben tisztában vannak azzal, hogy lehet, hogy nem negyven kilósak, de boldogok. Ennyi a lényege. Hogyha valaki boldog, és kiegyensúlyozott az élete, akkor gyönyörűnek fogják látni mások is.
Természetesen, ha nincsenek magukkal megelégedve az nem jelenti azt, hogy ne lennének csodaszépek. Csak saját maguknak képtelenek bevallani.
Így néha előfordul, hogy gorombán viselkednek embertársaikkal, ki-ki milyen stílusban. Ez nem azért van, mert ők "gonoszak" lennének. Kompenzálni szeretnének ezzel valamit, teljesen egyértelmű.
Én, ismerek ilyen embereket. Teljes őszinteséggel állíthatom, hogy a legnagyszerűbb emberek, akikkel valaha találkoztam.
Súlyos problémákkal küzdenek, ami a megfelelést illeti, tudom, hogy iszonyatosan nehéz munka.
Nincs annál aranyosabb dolog, amikor látod a barátod/barátnőd arcán a mosolyt, amikor elhiszi magáról, hogy milyen szép is igazából.
Vagy amikor kérdezés nélkül feltűnik, hogy változott az alakja, egyre csinosabb. Ebből kifolyólag magabiztosabb is lesz, elég hosszú ideig.
Aztán persze vannak a hullámvölgyek....
Mint az időjárás, ezt jómagam is ismerem. Az a bizonyos jojó effektus.
De nincs ezzel baj. Boldog, mert végre csinosnak látja magát. Felveheti a régen hordott ruháit, hordhatja a megszokottnál eltérőbben a szettjeit. Ilyenkor nagyon boldogok a barátok, ismerősök. Aki egy kicsit is törődik a másikkal.
Tudnunk kell, hogy ezek az emberek nem azért bunkók, mert alapvetően azok lennének. Szerintem az ilyen embereknek szükségük lenne egy nagy-nagy ölelésre. Akinek csak lehet, adjuk meg. Ettől az egész napunk mosolygós lesz. :-) Hiszen nekünk így is gyönyörűek.
Bárcsak szakíthatnánk végre ezzel a buta berögzüléssel, hogy nem az a tökéletes aki csontsovány.
A plus size igen is lehet, nagyon vonzó.
Sokan mesélték, hogy mennyi rossz, fájdalmas dolog van a hátuk mögött.
- Kinek nem? - szoktam feltenni a kérdést.
Nem érdemes a kellemetlen, fájó dolgokba bele mennünk. Mindenki a saját kárán tanul. Tudunk kell értékelni az élet már így is adta lehetőségeit. De ilyenek vagyunk... mindig többet és többet akarunk.
Mértékletességre kell magunkat inteni. Nagyon kell vigyázni ezzel a dologgal.
Mindennek és mindenkinek van egy útja amit végig kell járnia. Ez a dolog is olyan, hogy vagy megszokod, vagy megszöksz. Ennyi lehetőségünk van.
Szörnyű az, amikor már se nem megszokni, se nem megszökni nincs erőnk. Alapjáraton működünk, megadjuk a szervezetünknek a legszükségesebb tápanyagokat, pihenést. Végezzük a napi rutint. Majd otthon a fotelben az ablakon kibámulva a saját nyomorúságunkon kesergünk. Hogy lehetett volna így-vagy-úgy is csinálni... hogy tudtak emberek ilyen gusztustalan módon viselkedni?
Teljesen felesleges ezen filozofálni, illetve keseregni. Megtörtént, nem? De.
Akkor meg? Az Ö.valónak én hiszem, hogy pontosan megvolt a célja, hogy mindent úgy alakított, ahogyan.
Bánat? Fájdalom? Csalódottság? Düh?
Ezek az érzések keringenek bennünk?
Engedjük el... hagyjuk elillanni.
Képtelenek vagyunk elfogadni az elfogadhatatlant? Legyünk csak képesek rá.
Megkérdőjelezzük a valaha érzett, gondolt érzéseinket? Ne tegyük. Az emberi szív úgyis mindennel, mindig teljesen tisztában van. Húzhatunk magunk elé falakat, kérdezhetünk meg ezer és ezeregy véleményt, bárki bármit is mond, egyedül saját magunk tudjuk és érezzük, hogy mi is történt valójában.
Bántsanak százan? Kit érdekel????? Mindenki tehet egy HATALMAS szívességet.
A szívünket egy cseppnyire sem érdemes becsapni.
Majd ha mindez megtörtént, és pozitívan állunk a helyzetünkhöz, akkor jön el az igazi "ragyogás".
A félő találkozások pillanata könnyed lesz, idegességtől mentes.
Sok időbe telik mire újra mosolyogni tudunk, de ha ez megtörténik... :-)
Annál szebb dolog nincs is, mint csak mosolyogni, szomorúság nélkül, és figyelni szívünk tárgyát, vágyát, a lelkünknek fontos dolgokat.
Ezekre a dolgokra szerettem volna némi figyelmet szentelni.
Ajánlani tudom, hogy valami ehhez hasonló úton-módon járjunk el. Figyeljünk a barátainkra, szeretteinkre, bátorítsuk őket.
A mint már említett mosolyról pedig csak annyit zárásul, hogy minél többet! :)
XOXO
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése