24.

Nem születtem Szegeden, színészt sem szerettem....
Kisvárdán láttam meg a napvilágot egy szombati nap kora délutánján.
Mint utólag kiderült,az orvos aki a világra hozott, nem rendelkezett hivatalosan orvosi diplomával (!)....
S előttem és utánam még több tíz évig tevékenykedett, mint szülész-nőgyógyász....
Nem régen tudódott ki a csalás...
Sokszor szoktunk azon nevetni, hogy azért vagyok ilyen, amilyen... :-) kakukktojás.A család fekete báránya.
Tíz éves koromig Demecserben éltem, a vidéki élet minden szépségével.
Emlékszem a bátyámmal való sötét téli éjszakákra, amikor kint 20-30cm-es hó esett, mi pedig egész
este kint szánkóztunk.
Emlékszem, ahogy bandukoltunk az erdőben, megfelelő "csúzli" ágat keresve.
Emlékszem, ahogy nagymamámmal a kertben órákat elsétálgattunk, és figyeltük a természetet.
Emlékszem, mikor átszöktem a házunk háta mögött lévő "kastély parkba" ahol egyedül
csúszdáztam, a mászókákon ücsörögtem, és vártam, hogy hátha valami különlegeset láthatok, a körülöttem
lévő nagy erdőben.
Emlékszem, ahogy anyukám kísért minden reggel az iskolába, nekem pedig mennyire nem volt
kedvem menni...
Emlékszem, hogy amikor már nagyobbacska voltam, egyedül (!) mehettem biciklivel az iskolába, s haza.
Emlékszem, hogy mindig én voltam a leglassúbb az osztályban. Mindig rám kellett várni.
Az ebédlőben már mindenki rég befejezte az ebédjét, én még csak akkor kezdtem neki a másodiknak.
Emlékszem, hogy nagyon nehezen engedtek el az óvónénik az oviból, mert annyira kicsi és beteges voltam.
Emlékszem, hogy órákon keresztül tudtam bámulni a német rajzfilmcsatornákat. Pedig semmit sem értettem.
Emlékszem, amikor beköltöztünk Nyíregyházára.
Emlékszem az első napomra az Arany János Nyolcosztályos Gimnáziumban.
Emlékszem, az első történelem, irodalom órámra az Aranyban.
Sosem felejtem el az első úszás órámat. Voltam kb. 120 cm... teljesen ellepett a víz, én meg majdnem megfulladtam.
Emlékszem az első, vers és mesemondó versenyeimre, ahol szinte mindig helyezést értem el.
Emlékszem az első vonatos kirándulásunkra, ami ide, Budapestre vezetett.
Emlékszem, hogy az utolsó Forintomat is elköltöttem könyvekre a Westendben.

*****
Nagyon szép gyermekkorom volt, amit semmi másra nem cserélnék el. Mindig boldogan, és mosolyogva gondolok vissza ezekre a napokra.
Aztán jött egy fordulópont. "Nagylány" lettem.
Emlékszem, hogy mennyire aggasztott az érettségi.
Emlékszem, hogy mennyit bántottak az osztálytársaim... 
Emlékszem, hogy majd kiugrottam a bőrömből 2008 nyarán amikor felvettek a Károli Egyetemre.
Sosem fogom elfelejteni, amikor költöztettek fel Budapestre. Először a Reviczky utcába.
Mivel borzalmasan félek egyedül a sötétben, ezért váltottunk.
Beköltöztem októberben a Bethlen Gábor kollégiumba.
Megismerkedhettem csodálatos emberekkel.
Emlékszem, amikor sikerült elérnem az anyukámnál, hogy beiratkozhassak a Rabbiképzőbe is.
Emlékszem a felvételimre az OR-ZSE-n. :))) Szorongva álltam a második emeleten, és olyan "félelmetes" emberek jöttek velem szembe. Akik azóta ma már kedves tanárok, ismerősök, barátok.
Emlékszem a Rabbiképzőben azokra a szép napokra, amiket a Károli sosem tudott megadni. Ott is könnyű volt megkülönböztetettnek lenni...
Emlékszem, amikor ott hagytam a kollégiumot és elköltöztem. Bevallom, sírtam... bármennyire is nehéz volt néha együtt élni három másik emberrel, a Fehérvári út sokszor hiányzik...
Emlékszem azokra az estékre, amikor az ablakomban ülve, a gondolataimmal harcban állva, vártam valamire... valami másra.
Emlékszem az előző hétre, emlékszem a tegnapra.
Belépek a huszonötödik életévembe. Valami oknál fogva, mindig is ezt az időszakot vártam.
Azt mondanám, hogy nem hiába.
Hosszú-hosszú idő után, most érzem azt, hogy végre ott vagyok, ahol lennem kell... 

Vallomások

A mai nap folyamán nagyon kedves szavakat kaptam a blogomról. Ez nagyon tud az ember szívének kedveskedni.
Pedig hiszen csak kislányos próbálkozás... de azért igyekszem. Hiszen idővel egyre jobbak és jobbak lehetünk. Ez minden egyébre is igaz. Gyakorlat teszi a  mestert...
Én is haladok, igyekszem a lehető legjobbat-legtöbbet kihozni magamból. Hogy mi is van valójában a lelkemben, fejemben, gondolataimban.
Ez a blog alapvetően egy személyes blog. Bár szoktam néha irodalomtörténeti témákat is hozni, de többnyire Rólam szól. Az én érzéseimről. Ágiról.
Pontosan ezért született meg a Láthatatlan Csillagok c. blog is.
Személyesen talán nem vagyok annyira a szavak embere. Ez sok mindennek köszönhető. Többségében annak, hogy nehezen nyílok meg idegeneknek, és nem szeretem feleslegesen jártatni a számat.
A blogomban viszont szabadjára engedem a gondolataimat, érzéseimet, majd azok szárnyra kapnak...
Szállnak és szállnak... cikáznak ide-oda.
Aki igazán jól ismer engem, olyannak amilyen vagyok a felszín és a külcsín mögött az tudja, hogy egy nagyon mosolygós, vicces, barátságos lány vagyok.
Az utóbbi lassan egy évben a blognak volt egy hangvétele. Egy negatív hangvétele. Ez minek köszönhető?
Borzalmas időszakon vagyok túl. Csalódások, csalódások, csalódások, csalódások.....
Semmi sem akart úgy sikerülni, ahogyan szerettem volna. A fent említettekből adódóan nem vagyok az, aki oda megy egy másik emberhez és kifogom a vállán sírni minden bánatomat.
Inkább a szavak világba menekülök, így a Láthatatlan Csillagokon keresztül. Ez az én kis "kitérőm".
Aki tud olvasni a sorok között, az érti és érzi, hogy mi is történik, zajlik körülöttem. Aki pedig nem...
Egészen bizonyos, hogy egy teljesen elvont lány benyomását kelthetem. Gondolom én... legalább is.


Volt egy előző oldalam a News and Cultures.
Néhány epés megjegyzés után azt inkább befejeztem, és azután nyitottam meg a Láthatatlan Csillagokat.
Amit semmiképpen sem szerettem volna teljes mértékig személyes blognak. Sőt!
Egyáltalán nem szerettem volna.
De ez nálam úgy látszik kivédhetetlen.
Szeretek írni az életemben megtörténő csodákról, kudarcokról, érzésekről.
Ha leírom, úgy sokkal könnyebb. Mintha egy nagy mázsás súlytól szabadulnék meg. Az már persze megint másik kérdés, hogy ki az aki elolvassa és ki az aki nem... teljesen mindegy. Nem érdekel.
Úgy gondolom, hogy azok az emberek akik nekem fontosak, napi szinten az életem résztvevői azok úgy is elolvassák, és ha van egy kis sütnivalójuk úgy is értik, hogy mit akarok mondani, továbbítani...
Ezek az írások néha nem is köthetőek nagy volumenű dolgokhoz. Elég hozzá egyetlen egy mondat.
Máris megvan az ihlet, és írom is, amit írnom kell.

Jelen esetben az első mondatomból kiderülvén egy nagyon kedves kritika adta a megjelenő szavakat.

Így szólt:

"ezt a láthatatlan blogot te írod???
kicsit beleolvasgattam..

hogy lehet benned ennyi érzés?????????????

most komolyan

ilyen fiatal csajok nagy része 3 értelmes mondatot nem tud magából kinyögni, Te meg úgy írsz, mintha 40 év élettapasztalat lenne benned...

komolyan döbbenet

azért is kérdeztem meg, hogy TE írod-e...
mert nem akartam hinni a szememnek.
mindig is tudtam, hogy egy elképesztően értelmes lány vagy, de most még egy lapáttal rátettél a meggyőződésemre"

Bevallom őszintén ezen kívül egyszer kaptam még egy olyan "kritikát" ami nagyon megérintette a lelkemet, a "kezemet".
Elképesztően jól esik.
Lehet, hogy nincs bennem 40 év élettapasztalata, lehet, hogy nem vagyok egy Hemingway, lehet, hogy sohasem fog megjelenni egyetlen egy cikkem vagy könyvem, de én szeretek írni.
Amikor kislány voltam mindig meséket gépelgettem a ma már őskövületnek számító régi számítógépemen.
Emlékszem az osztálytársaim minden nap mesélték, hogy milyen játékokkal játszottak a számítógépen, én pedig csendben hallgattam. Biztosan ki is nevettek volna, hogyha meghallják, hogy igen a L. Ági nyilván... tipikus, ír. Stréééber. - mint amúgy mindig.
Nem szívesen emlékszem vissza az iskolai évekre. Sokat bántottak. Nem kezdem részletezni, hogy miért. Bár gyanítom nem is kell...
Ági aki mindig a tökéletesre törekszik, aki nem engedi meg magának, hogy hibázzon. Ha valami nem úgy történik ahogy ő elképzelte, akkor napokig máson sem tud agyalni, mint hogyan hozza helyre.
Igen. Ez vagyok én. Mind a mai napig tökéletességre igyekvő, precizitásra hajlamos, maximalista.
Nem szeretem ha hibázok. Nem tudom magamnak megbocsátani. Mindenkinek van defektje. Ez az enyém.

De a blog segít. Segített tegnap. Segített ma. Segíteni fog holnap is. Tudom. A blogom sosem "hagy" el.
Tegnap a nyitott ablaknál gépeltem halkan a bejegyzést.
Ma pedig fekszem a párnáim között, teljes sötétségben, csöndben.
Előttem van a falon Párizs, és a régi idők nagy Ikonjai. Rájuk nézek, és lefelé görbül a szám. Eszembe jut, hogy mennyit néztem ezt a falat úgy, hogy közben majd megszakadt a szívem.
Meg is rázom a fejem, és azt mondom magamban, hogy: soha többé.
Az élet szép. Vége van a "gyászos" időszaknak! Itt a nyár!
Ilyenkor barnább lesz az ember bőre, a nap is fényesebben süt, az emberek többet mosolyognak, a szívünk is megtelik örömmel, boldogsággal. Mások is hasonlókat érezhetnek. Remélem...
Szeretném, hogyha az elkövetkezendő három és fél hónapban nem írnék szomorú írásokat. Élvezni szeretném 2013 nyarát, az érzést ami a májusi széllel szárnyra kapott.
Semmi mást. Élvezni a napot, a pillanatot, egy percig sem agyalni a jövőn. Ti sem tegyétek. Sodródjatok az árral.
Fújjon el benneteket a szél, a mámor, az érzés...
Ha már személyes blog, akkor elmondhatom, hogy most ezen a mai napon, estén boldog vagyok. És csak ennyi számít. Hogy mi lesz holnap? Egy percig sem érdekel. Majd holnap foglalkozom vele. De ma nem.
Aki szeretné tovább követni a Láthatatlan Csillagokat annak garantálom, hogy lesz miről olvasgatnia a nyáron.
Akárcsak a News and Cultures-ban lesz "nyár képekben", élménybeszámoló a nyárról, nyaralásról.
Akit érdekel elolvashatja a tavalyi nyár búcsúztatót még a régi oldalon:
Búcsú a nyártól
katt

Idén Augusztusban nem arról szeretnék írni, mennyire unatkoztam, és semmi produktívval nem töltöttem el az időmet. Most arról szeretnék írni, hogy éltem, élveztem, mertem, s fülledt nyári éjszakákon a hőséget még mindig magából árasztó aszfalton mezítláb sétáltam szalmakalappal a kezemben. Könnyek nélkül.
Ez egy vallomás volt, rólam, nektek.
Ne csak az én "Láthatatlan Csillagomat" keressétek, hanem a sajátotokat is, mert ott van, s ragyog.
xoxo

Képek egy lehetséges múltból, s egy valóságos jelenből.

2013.05.07. Budapest.

Itt ülök a nyitott ablaknál a fotelemben és fürkészem ahogyan a színes autók egyre csak követik és követik egymást.
Figyelem az utcán sétáló ezerarcú embereket, és látom magam is közöttük. Vajon ők mit látnak? Ugyanúgy látnak engem, ahogyan én látom őket? Olyan sok kérdés van bennem, az életről, az életemről.

Még meg-meg csap a hűvös tavaszi szellő. Ilyenkor lehunyom a szemeimet, és egy hasonló kép tárul elém, bár kissé már megfakulva.

Sokszor elképzelem magam, ahogyan ugyanígy, ugyanitt, ugyanebben az ablakban és utcában ülök az erkélynél. Az autóknak a formája megváltozik, épületek tűnnek el, az utca embere pedig más külcsínt kap.
Mi lenne ha ez a László Ági nem '89-ben hanem '19-ben született volna?
Valószínűleg akik ezt most olvassák rázzák a fejüket, hogy ilyen ostobaságot... bevallom én szoktam ilyeneken gondolkozni.
Ugyanaz a barna hajú, apró, félénk lány lennék?
Biztos vagyok benne, hogy plátói szerelmet táplálnék József Attila iránt, s mentorom valószínűséggel Babits Mihály lenne. Nevetnék Gyarmati Fannival, s a kávéházak életét színesíteném.
Több mint valószínű, hogy az egyetemen francia-magyar szakos hallgató lennék, és rajongva olvasnám Radnóti Miklós francia műfordításait.
Igen, nagyjából hasonló lelkületű lennék, nem kétséges.
Azokban a szép és elegáns barna ballonkabátokban járnék, tavaszi szél fútta hajjal a pesti éjszakában.
Elvörösödve fordítanám el a fejem egy kedves férfi szempár láttán, aki nem szégyellne oda jönni hozzám, s néhány kedves szót mondana.

Majd hirtelen újra visszazökkenek a valóságba, és újra 2013 májusába csöppenek. A forgalom nem állt le, az emberek sem alszanak még. Itt ülök a sötét szobában és csak a monitor fénye világít meg. A szemben lévő templom fényei felgyulladtak, egészen éjfélig.
Mennyi minden történt, mennyi minden történik, s mennyi minden történni fog. Nyugtázom magamban.
Különös az életünk, hogy milyen helyekre tud bennünket sodorni. Milyen emberekkel találkozunk az utunk során, milyen érzéseket cipelünk a szívünkben.
Ugyanaz a lány vagyok most a jelenben, mint az álmaimban lévő évtizedekkel idősebb énem.
Szeretem ezeket a különös éjszakákat. Nem mutatnak sokat, mégis oly sokat mondanak.
Kalandoznak a gondolataim. Cikáznak fel s alá. Ahogyan ismerem magam, mire észbe kapok már javában a hajnal óráit számláljuk s nekem még mindig nem nehezedett álom a szememre.
Jelen pillanatban azt mondhatom el, azt hiszem, hogy jól érzem magam. Bár kissé szomorúsággal és "félelemmel" tölt el, hogy pár hónapra megint el kell, hogy köszönjek a szeretett Rabbiképzőtől.
A sok sötét, hideg téli éjszaka után, mintha egy apró fény gyulladt volna a környezetemben. Lehet, csupán csak a tavasz sajátos varázsa ez, ami megtéveszti az ember lányát, de lehet, hogy nem.
 Remélem fénye késő őszig minimum tündökölni fog előttem, hogy erőt meríthessek majd belőle a nehezebb fagyos éjszakákon.

Ezek a buta, kislányos gondolatok szöktek az eszembe ezen az estén, napon.
Mennyi mindenre képes egy fotel, egy ablak, és egy gondolat...
Mielőtt még bezárnám az ablakom, ráadásként kilépek az erkélyre és a távolba mered a tekintetem.
Nagyot sóhajtok, s várom, hogy mit tartogat nekem még az élet, ebben az unalmasnak egyáltalán nem mondható életben.

Május: Van benne valami a földrengésből.

Láthatatlan csillagjaink is megérezték az idei meleg, forró tavaszi napokat.
Hirtelen köszöntött be a korai nyár, szinte még fel sem tudtuk fogni, hogy kiléptünk a hideg, zord télből.
Azok a rideg téli éjszakák...
Úgy gondolom, hogy senki sem szívesen emlékszik vissza, azokra a hosszú szomorú estékre. Annyi minden történt azóta...
Magunk mögött hagyjuk a tél nehézségeit, és felvértezve indulunk neki egy szép, boldog, izgalmas tavasz-nyárnak.

Különös kapcsolatom van már a tavasszal, legfőképpen a Májussal. Nagyon szeretem ezt a hónapot. Nemcsak azért, mert ebben a hónapban születtem, hanem egyszerűen magával ragadó a varázsa. 

A májusnak dallama van, melyet nemzetközi dalszerzők hasztalan igyekeznek lekottázni. 

Már minden megkíséreltek e célból: de mindig csak dallamos zenebona lett belőle, célzásokkal a gyöngyvirágra és a mérsékelten visszafogott szerelemre. 

Az igazi május dallam mélyebb, s egyáltalán nem érzelgős. Van benne valami a földrengésből. De van benne valami a halál neszéből is. Félelmes hónap. 

Okos öregek nem szeretik, óvatosan élnek ízeivel, fényeivel és illataival, lehetőleg elbújnak vagy elutaznak előle. 

Az asztal varázsosan megterül, füvekkel és kétlábú állattal. De az embernek szíve nehéz és nyugtalan. 

A májusi ünnep pogány, és harsány. Minden lármázik, mondani akar valamit. 

A levegő már korán megtelik pezsgő, fanyar illatokkal, barbár fénnyel, egy ókor ünnep kegyetlen, vakító fényességével. Van májusi öngyilkos, ahogy van májusi gyöngyvirág. 

Az ember tehetetlenül menekül e támadás elől a civilizáció bástyái mögé. 

Májusban nem lehet könyvet írni. Olvasni is alig. Minden élet személyes, értelem ellen való támadásnak érzi e sugarakat és illatokat. A májusi napfény kegyetlen és veszedelmesebb, mint az őrjöngő, augusztusi napsütés, amely arany szablyával  vagdalkozik maga körül, keleti harcos módjára, vérben forgó szemekkel, eszeveszetten. 

A május mérgekkel és aranytűvel öl, orgyilkos módra, kivédhetetlenül. Van májusi gutaütés is. A természet nem érzelmes. 

E hónap közhelye a szerelem: pontosabban, mint az egészen rossz és egészen jó regényekben, a szerelem és a halál. 

A természet tüneményeiben van valami a kontárságból és a remekműből. Ez a hónap, mikor sok ember riadtan, kötelességszerűen szerelem után néz, mint ahogy télen hócipőt vásárol vagy nyáron bérletet az uszodába. 

Májusban minden nő Titánia kissé. Egy napon felébred a varázslatból, megnézi a naptárt, bámulja az imádott szamárfejet, csodálkozik. 

Két hét alatt kiárad a városban a lomb. A zöld áradás mindent elönt, elsodor. Mintha valamilyen ismeretlen Duna kiáradt volna. Vastag, fodros hullámokban hömpölyög, az úttest két partján, oly bőséggel és túlzással, mely a veszély érzetét kelti.
Az áradásban férfiak és nők úsznak, anyák és gyermekek, aggok és fiatal párok, egymás kezét fogva, a veszély önkívületébe, csillogó szemekkel, sikolyokkal, melyek megakadnak és elhalnak a torokban.
A madarak vijjognak e boldog túlzás fölött, éhesen és szakszerűen.
A zöld áradás minden tavasszal elsodorja mindazt, ami életemben ház volt, kerítés, biztonság.
Néhány héten át teknők és házfedelek között úszom, otthontalanul, elsodrottan, mely harsog, mint a Mississippi, és veszedelmes, mint az élet...

Tamási Áron gyakran járt "rózsaszaglászni".....

A negyvennégy éves Tamási Áron ás harminchárom éves felesége, Salgó Magdolna először 1942 körül gondolták úgy, hogy jobb ha elválnak. Tíz éve éltek együtt, de csak négy éve voltak házasok.
Szerették egymást, kapcsolatuk mégis válságba jutott.
Tamási Áron ugyanis a hűséget a szülőföldjének tartogatta, nem a nőknek....
Magdó a második felesége és sokadik szerelme volt. A nagyenyedi polgárcsalád lánya festőnek tanult Bécsben, s eközben a budapesti Magyarság című lapnál dolgozott rajzolóként.
A lapba Tamási is írt, a lány pedig meg akarta ismerni az írót, akit akkoriban tett országosan ismertté regénye, az Ábel a rengetegben.

1932-ben ismerkedtek össze, s egy évvel később már az író szerelmi vallomásként Magdának ajánlotta Énekesmadár című színdarabját.
1938-ban házasodtak össze, és Kolozsváron telepedtek le, de a szerelmi próbatételek az ő történetükben túl nehéznek bizonyultak.
Az író nem állt ellen a nőknek, kivált, ha felesége nélkül utazott Magyarországra vagy a szülőfalujába.
Néhány év múlva már a válást fontolgatták, amikor a történelem közbe szólt.
Észak-Erdély visszakerült Magyarországhoz, de ezzel a zsidó törvények is megérkeztek: Magdóból és szüleiből üldözöttek lettek. Az éppen szélsőjobboldallal kokettáló Páger Antal színházi berkekben már azt terjesztette, hogy Tamási azért készül válni Magdótól, mert kínos neki a zsidó feleség. Éppen fordítva történt: a veszély hozta újra össze a házaspárt.
Tamásit azokban a jobboldali körökben, ahol korábban székely testvérüknek szólították, innentől zsidóbérencnek nevezték.
1943-ban még az Ábel betiltása is komolyan szóba került.

Amikor '44 májusában Kolozsváron elkezdték begyűjteni a zsidókat, Tamási megpróbált közbelépni egyik szomszédja érdekében. A detektív közölte vele, hogy hamarosan a feleségét is elviszik.  Magdó még másnap a biztonságosabbnak gondolt Budapestre menekült, Tamásinál pedig házkutatást tartottak.
Az elkeseredett író levelet írt a belügyminiszternek, amelyben mentséget kért Magdónak és szüleinek.
Így a közvetlen veszély egy időre elhárult.
Nem sokkal később a szovjet hadsereg betört Erdélybe, és nyomában sorra állították vissza a román közigazgatást. Tamásiéknak most magyarságuk miatt kellett aggódniuk. Családjával együtt elindult a főváros felé. Útközben, Recsken talált búvóhelyet feleségének és apósáéknak.
Mire Budapestre ért, már Szálasiék voltak hatalmon, az élete újra veszélybe került.

Több helyen bujkált, míg végül Bajor Gizi fogadta be villájába.
A nőknek azonban nem tudott ellenállni, többször kiszökött rejtekhelyéről, hogy valamelyik hölgyismerősét felkeresse, vagy ahogy ő fogalmazott, elmenjen "rózsaszaglászni":

A veszély elmúlása, újra előhívta a korábbi konfliktusokat, ismét felmerült a válás gondolata.
Még remélték, hátha egy kis távollét segít: Magdó visszaköltözött Kolozsvárra, férje pedig elfogadta a neki felkínált budapesti képviselői helyet.

A házasságot azonban nem lehetett megmenteni. 1947 januárjában Magdó megírta férjének egy álmát:
felkérezkedett Farkasfalkán egy szénásszekérre, ám azt mondták neki, nem jöhet, mert már nem Tamási Áron felesége.
"Arra kérlek, tájékozódjál, hogy miképpen lehetne nagyon gyorsan azt a kis formaságot elintézni, amit válásnak neveznek. Csókol kis vándorod: Magdó és csókol a Mackó Zebulon."

Tamási beleegyezett a válásba, akkor már egy tizennyolc éves diáklánynak, későbbi harmadik feleségének udvarolt. A válás előtt újabb levél jött Magdótól:
"Már csak pár napig vagyok a feleséged - azután viszont szeretnék nagyon és emberien jó lenni hozzád. Furcsa, hogy mindkettőnknek egyszerre nehezült így meg az életünk. Ne búsulj Édes, hátha jobb lesz és elviselhetőbb."

Amikor Tamási nem sokkal később újra megnősült, esküvője napján száz szál virágot küldött Magdónak.
Életük végéig szoros, baráti viszonyban maradtak.

It's okay to be Big*****SMILE

Két hetet töltöttem vidéken. Addig sok dolog történt, és volt alkalmam az eddig történteken gondolkozni.
De miután újra elkezdődött az "élet" a hét eleje óta, a mai napon nagyon sok szép, mély, komoly gondolatokat kaptam, egy számomra fontos embertől.
A bennünk, az emberekben lévő Láthatatlan Csillagokról, valamint a felismerésről, hogy az én "láthatatlan csillagomat" csak most kezdtem el látni, végre úgy ahogyan van. Teljes fényében.

A továbbiakban általánosságban fogok írni, az ehhez illő/tartozó dolgokról.

Mi is történik a világunkban?
Nos, az történik, hogy mindenki tökéletes szeretne lenni. Bármennyire is tagadja az emberek többsége, de ez így van. Folyamatos elvárásoknak kell megfelelnünk, nem adhatjuk alább.
Soha sem értettem, hogy az miért jó, hogyha az embereknek feltételezem a többségét a mindennapos reklámokkal, újságokkal, riportokkal, filmekkel azzal bombázzák, hogy csakis akkor, de csakis akkor lehet tiéd a főhős/nő, ha kifogástalan az alakod, csakis akkor kaphatod meg a hőn áhított állást, hogyha a külsőd, egy címlaplányéhoz/fiúhoz  hasonló.
A ruházati üzletekben, ahol a fiatalok rendszeresen megfordulnak, nagyon kevés esetben gyártanak csak az alakjuknak és méretüknek megfelelő ruhát. Természetesen a 34-es és a 36-os méretekkel csordultig vannak a boltok. Ha esetleg az ember lánya/fia még rá is kérdez, hogy nagyobb esetleg nincsen? Akkor azzal az ismerős közömbös fintorral az orrukon közlik, hogy: - Nincs...

Nagyon dühös vagyok emiatt...
Ebből az okból kifolyólag ezeknek az embereknek folyamatos megfelelési kényszerük lesz. Megfelelni az iskolában, munkahelyen, baráti társaságban. Az életük minden adta területén. Ez iszonyatosan nagy teher lehet azoknak, akik nem tudják ezt kezelni.
Csak mosolyogni tudok azokra a férfiakra/nőkre akik bátran, és önfeledten sétálnak az utcán úgy, hogy teljes mértékben tisztában vannak azzal, hogy lehet, hogy nem negyven kilósak, de boldogok. Ennyi a lényege. Hogyha valaki boldog, és kiegyensúlyozott az élete, akkor gyönyörűnek fogják látni mások is.
Természetesen, ha nincsenek magukkal megelégedve az nem jelenti azt, hogy ne lennének csodaszépek. Csak saját maguknak képtelenek bevallani.
Így néha előfordul, hogy gorombán viselkednek embertársaikkal, ki-ki milyen stílusban. Ez nem azért van, mert ők "gonoszak" lennének. Kompenzálni szeretnének ezzel valamit, teljesen egyértelmű.

Én, ismerek ilyen embereket. Teljes őszinteséggel állíthatom, hogy a legnagyszerűbb emberek, akikkel valaha találkoztam.
Súlyos problémákkal küzdenek, ami a megfelelést illeti, tudom, hogy iszonyatosan nehéz munka.
Nincs annál aranyosabb dolog, amikor látod a barátod/barátnőd arcán a mosolyt, amikor elhiszi magáról, hogy milyen szép is igazából.
Vagy amikor kérdezés nélkül feltűnik, hogy változott az alakja, egyre csinosabb. Ebből kifolyólag magabiztosabb is lesz, elég hosszú ideig.
Aztán persze vannak a hullámvölgyek....
Mint az időjárás, ezt jómagam is ismerem. Az a bizonyos jojó effektus.
De nincs ezzel baj. Boldog, mert végre csinosnak látja magát. Felveheti a régen hordott ruháit, hordhatja a megszokottnál eltérőbben a szettjeit. Ilyenkor nagyon boldogok a barátok, ismerősök. Aki egy kicsit is törődik a másikkal.
Tudnunk kell, hogy ezek az emberek nem azért bunkók,  mert alapvetően azok lennének. Szerintem az ilyen embereknek szükségük lenne egy nagy-nagy ölelésre. Akinek csak lehet, adjuk meg. Ettől az egész napunk mosolygós lesz. :-) Hiszen nekünk így is gyönyörűek.
Bárcsak szakíthatnánk végre ezzel a buta berögzüléssel, hogy nem az a tökéletes aki csontsovány.
A plus size igen is lehet, nagyon vonzó.

 Néhány szót még, a már meg nem változtatható dolgokról, a fénylő Csillagjainkról.
Sokan mesélték, hogy mennyi rossz, fájdalmas dolog van a hátuk mögött.
- Kinek nem? - szoktam feltenni a kérdést.
Nem érdemes a kellemetlen, fájó dolgokba bele mennünk. Mindenki a saját kárán tanul. Tudunk kell értékelni az élet már így is adta lehetőségeit. De ilyenek vagyunk... mindig többet és többet akarunk.
Mértékletességre kell magunkat inteni. Nagyon kell vigyázni ezzel a dologgal.
Mindennek és mindenkinek van egy útja amit végig kell járnia. Ez a dolog is olyan, hogy vagy megszokod, vagy megszöksz. Ennyi lehetőségünk van.
Szörnyű az, amikor már se nem megszokni, se nem megszökni nincs erőnk. Alapjáraton működünk, megadjuk a szervezetünknek a legszükségesebb tápanyagokat, pihenést. Végezzük a napi rutint. Majd otthon a fotelben az ablakon kibámulva a saját nyomorúságunkon kesergünk. Hogy lehetett volna így-vagy-úgy is csinálni... hogy tudtak emberek ilyen gusztustalan módon viselkedni?
Teljesen felesleges ezen filozofálni, illetve keseregni. Megtörtént, nem? De.

Akkor meg? Az Ö.valónak én hiszem, hogy pontosan megvolt a célja, hogy mindent úgy alakított, ahogyan.
Bánat? Fájdalom? Csalódottság? Düh?
Ezek az érzések keringenek bennünk?
Engedjük el... hagyjuk elillanni.







Képtelenek vagyunk elfogadni az elfogadhatatlant? Legyünk csak képesek rá.
Megkérdőjelezzük a valaha érzett, gondolt érzéseinket? Ne tegyük. Az emberi szív úgyis mindennel, mindig teljesen tisztában van. Húzhatunk magunk elé falakat, kérdezhetünk meg ezer és ezeregy véleményt, bárki bármit is mond, egyedül saját magunk tudjuk és érezzük, hogy mi is történt valójában.
Bántsanak százan? Kit érdekel????? Mindenki tehet egy HATALMAS szívességet.
A szívünket egy cseppnyire sem érdemes becsapni.
Majd ha mindez megtörtént, és pozitívan állunk a helyzetünkhöz, akkor jön el az igazi "ragyogás".

Ha szembetaláljuk magunkat a nehéz feladatokkal, amiktől oly rettegtünk, egyszer csak megoldhatóak lesznek. Vagy inkább kezelhetőek. 
A félő találkozások pillanata könnyed lesz, idegességtől mentes.
Sok időbe telik mire újra mosolyogni tudunk, de ha ez megtörténik... :-)
Annál szebb dolog nincs is, mint csak mosolyogni, szomorúság nélkül, és figyelni szívünk tárgyát, vágyát, a lelkünknek fontos dolgokat.

Ezekre a dolgokra szerettem volna némi figyelmet szentelni.


Ajánlani tudom, hogy valami ehhez hasonló úton-módon járjunk el. Figyeljünk a barátainkra, szeretteinkre, bátorítsuk őket.
A mint már említett mosolyról pedig csak annyit zárásul, hogy minél többet! :)

XOXO

Az ártatlanság és a tapasztalás dalai

Túl sok könyvet olvasok, és túl sok filmet nézek. Ez vitathatatlan.
De talán ennek a "rossz" szokásomnak hála, ritkán nagyon értékes gyöngyszemekre lehet/tudok bukkanni.
Példának okáért a 'Liberal Arts' c. film. Amely borzalmas magyar fordításban csak így szerepel:
'Így jártam én'. Természetesen ez egy nagyon csúnya félre fordítás, azután, hogy a főszereplőnk az 'Így jártam anyátokkal' c. sorozatban szerepel. Ettől nem lesz jobban eladható a film, inkább ostobának tűnik a fordítóktól ez a húzás. De erről majd később beszélgetünk.

Szóval a film. A színészek valami egészen elragadó módon játszották a szerepüket, pedig alapjáraton se Miss. Olsen húgicától, sem Mr. HIMYM-től nem várhatunk sokat.
De kivételesen megcsillogtatták "színészi" tehetségüket. Nagyon tetszett ahogyan Josh alakította a 36 éves komoly, megfontolt ember szerepét, és Elizabeth a 19 éves diáklányét.

Volt a történetükben valami megható. Nem igazán ismerték egymást. Egyetlen egy délutánt töltöttek el együtt, hosszas beszélgetéssel. Majd ezek után elkezdtek levelezni egymással. A fiú a lány kérésére kézzel írott leveleket küldözgetett neki. Elgondolkodtató volt, hogy milyen jó érzés is valakitől a postán levelet kapni, várni minden egyes áldott nap, hogy az illető üzenjen. Nem pedig az "okostelefonok" pittyegésére figyelni. Nagyon divatja múlt, igaz. De számomra mégis sokkal több értékkel rendelkező gesztus, na meg persze romantikus... mondjuk ki, igen! Romantikus volt látni, ahogyan a fiatal lány várja a férfi kézzel írt leveleit, és együtt elszomorodni a főszereplővel ha nem jött levél.
Levelezgettek egyetlen egy délután után, és érdekes volt, hogy bár szinte nem is ismerték egymást, de már rögtön az első pillanattól kezdve valami egészen különlegeset kezdtek el érezni.

Biztosan csak a nők szoktak ilyesféle dolgokon gondolkozni, de mi van ha tényleg léteznek ilyen dolgok? Amikor rögtön felismerjük egy idegben azt a régi ismerős érzést. Mintha már találkoztunk volna... Hiszen miért ne lehetne így?
De erről már írtam is korábban. Amikor a hasonló emberek nem a jó időben találkoznak.
Nem tudom, hogy ez minek lehet az oka, mit kell tanulnunk az ehhez hasonló helyzetekből. Bár kijelenthetem, saját bőrömön tapasztalva, hogy csakis fejlődhetünk. Bölcsebbek, tapasztaltabbak, erősebbek leszünk.

Megmosolyogtató volt amikor Jesse-nek komoly fejtörést okoz a lány és a közte lévő tizenhat év korkülönbség. Muszáj voltam megörökíteni ezt a pár képsort, íme: :)

Majd a kézzel írt levelezések során, a lány meginvitálja, hogy látogassa meg az Egyetemen. A fiatalember eleget is tesz a kérésnek, bár iszonyatosan kellemetlenül érzi magát. Nagyon vágyik a lány társaságára, szinte belebetegszik, hogy nem láthatja, de a kín is szétfeszíti, mert belül az érzi, hogy rosszul cselekszik.
Így hát, sok-sok kevésbé említésre méltó dolog után, amikor arra kerülne a sor, hogy töltsék együtt az éjszakát, a fiú -Nemet mond.
Miközben néztem a filmet, hirtelen a takarómra csaptam, hogy WHY????!!!! Miért, ember??? Miért nem???
Aztán jobban belegondolva, ha hasonló szituációba lettem volna, mint a srác lehet, hogy én is nemmel feleltem volna. (Többek között figyelembe véve azt a tényt, hogy a lány közölte vele, hogy még szűz.)
Nem akarta, hogy Elizabeth vele tapasztaljon meg bizonyos dolgokat, arra megvannak a korabeli fiúk is.

Majd szépen fogta magát, é vissza utazott New Yorkba. Elizabeth pedig könnyek között gubbasztva a kollégiumi szobájában, ágyban, párnák között sírt.
Olyan sokszor eszembe/eszünkbe juthat a sors tényleg különös fintora. Ahogyan a lány is mondta, mindenben passzoltak, kedvelték egymást, de néha bizonyos konvenciók győzedelmeskednek.
Pár hónappal később Jesse meglátogatta Beth-t, és semmi mást nem mondott a lánynak, csak, hogy ne siettesse az életét. Ahogyan a mondás is tartja: "Aminek jönnie kell jönni fog..."
Ha valaha lennie kell majd közös jövőjüknek, az úgyis úgy lesz. A "megírt" dolgokon bármennyire is akarunk nem lehet változtatni. Csak tanuljon meg várni. Tapasztaljon, amennyit csak lehet.
Ezért jelképesen William Blake: Az ártatlanság és a tapasztalás dalai c. verses kötetet ajándékozta a lánynak.
Amit történetesen jómagam is forgattam néhányszor. Valóban vannak olyan versei, amelyek rettenetesen passzolnak egy ehhez hasonló szituációhoz.
A film végén Jesse egy vele hasonló korú hölggyel üldögél a kanapén és az időről beszélgetnek. Arról, hogy milyen szép is lesz majd megöregedni.
A srácnak eszébe jut, amikor papíron megörökítette, hogy amikor ő 84 lesz, Beth 71. Alig várja, hogy eljöjjön az a perc, hogy öregen, kéz a kézben öregedhessen meg azzal a fiatal lánnyal, akivel valami egészen különleges kapcsolata szövődött.
Sok mindent lehet tanulni ebből a filmből, én úgy gondolom. Bármennyire is tartsák sokan másfél órányi csöpögésnek. Szerelemről, útkeresésről, tapasztalatról, az életről is szól.
Az életünkben meghozott döntéseinkről. A fájdalmasan kimondott "nemekről" és gyorsan meghozott "igenekről".
Vagyok annyira szentimentális, hogy hiszek az ilyen sorsszerű találkozásokban, mint ami a filmben is megtörtént. Biztos, hogy vannak rá példák, ha elvétve is, de talán vannak.
Járjunk nyitott szemmel, ismerjük fel az élet adta lehetőségeket bizonyos helyzetekben, és ne féljünk.
Hosszas "írói" hallgatás után engem ez a film érintett meg annyira, hogy írásba is foglaljam. Megtörte a csöndemet, ha másra nem is, de erre mindenképpen jó volt.
Toda!

Emlèk

Mert úgy kezdődött, mint egy vers: egy éjjel, azzal a néma hangtalan zenével - nem volt tovább.

Egy napon észrevettem, hogy szeretem. Miért?
A kérdés érdekelt, mert ostoba volt, s a tetejébe megválaszolhatatlan.
Iparkodtam felelni e kérdésre.
Így feleltem: szeretem ezt a nőt, másképp, mint a többit, másképp, mint mindenkit aki előtte volt.
Mikor átölelem, mikor karjaimba zárom, e mozdulattal szeretném megmenteni a világtól.
Nem magamnak szeretném megmenteni: önmagának, esetleg az utókornak, a halhatatlanságnak.
 Úgy érzem, valami roppant becses és értékes, amit a sors személyében reám bízott.
Legszívesebben mindig csak adnék neki valamit, meleg ruhát, hogy ne fázzon, csillogó ékszert, hogy örüljön, valami szépséget, puhaságot, kedvességet szeretnék beleadni az életébe, hangsúly nélkül, sőt viszonszolgálat és szerelmi kamat nélkül. Ez az érzés beteges.
Valószínűleg nemcsak azért szeretem, mert szép. Sok szép nőt ismertem, és egyiket sem szerettem.
Valami van benne, ami számomra elmondhatatlanul ismerős. Mintha egyszer már együtt lettünk volna, kígyók és Luciferek között, nagyon régen, a Paradicsomban.
Talán mirigyműködése miatt szeretem. Vagy, mert a szája lehelete ismerős. Vagy, mert neve olyksmerősen cseng, hogy halódva is kimondom majd, mint az egyetlen nevet e földön, mint az élet értelmét.
Szeretni annyi, mint ismerni, egészen ismerni.
Miért nem ismerem igazán a többit, miért ismerem ezt, első pillanattól? Nem értem.

Márai Sándor

Március

Nagyon boldog vagyok, hogy még egyszer megéltem érkezésed Március!
Az influenzán át gázoltunk feléd, a tél dögvészén, a sötétség alvilági birodalmán át. Mint aki tárnából, bányalégből érkezik, sáros lábakkal és elfulladt tüdővel, megállok a napvilágon, kifújom magam és énekelni kezdek.

Ezt éneklem: üdvözöllek Március! Időbe telik, amíg az ember megtanulja, hogy lehet örülni egy naptári adatnak is.
Március külön évszak, semmi köze a télhez, tavaszhoz. Külön világítása van. Még nincs növénye, csak a hóvirág, ez a minta érték nélkül. Már nincs bál, még nincs uszoda. Még fűtünk, de már felöltjük délelőtt az átmeneti kabátot.
Ez még nem a szerelem hónapja, mint a május, s már nem a szövődmények hónapja, mint a február. Nincs külön dallama, nincs nagy tétele. Ez a közzene.
Észreveszem, hogy néhány napja másképp ébredek. Ilyesmit gondolok, félálomban: mégis! Vagy: hátha, megpróbálom!
Egy hét előtt még komoran hittem benne, hogy legokosabb, ha átadom magam végzetemnek, nem próbálom meg, belenyugszom. Közben történt valami.
A külső világban még nincs nyoma. A természet titkos műhelyeiben, még dolgozik új alkotásain, nem árulja el titkait, világraszóló újdonságait. A díszletek még téliek. Csak a fény más, mely a kopott díszletekre hull.
Szemem dörzsölöm, dideregve nézek körül, boldogan ásítok, ezt gondolom: kérlek, csak még egyszer!
Csak színe van és illata. Ez még nem a virágok parfümje, nem is az a meleg, állati földszag, amely néhány hét múlva, nedves erjedéssel, fehér és bódító gőzökkel fejfájást okoz és őrültségekre késztet.
Kis, üde illat ez, olyan, mintha szellőztetnének.
A téli ruhákat még nem tanácsos kámforba tenni.
A téli szerelmeket még nem tanácsos elfelejteni. Minderre szükség lehet még.
Dideregve és kíváncsian ülünk a fényben, az égre nézünk.
Nem várunk semmi különösen jót. De örülünk, hogy kezdődik.

way

Egy ilyen szép estén úgy gondoltam, hogy a Kazinczy utcától hazáig sétálok.
A zsinagóga mellett elhaladva a szívem hatalmasat dobbant, és fürkészni kezdtem azokat a "láthatatlan csillagokat" amelyek csak az én szemeim előtt láthatóak.
Annyi minden jutott az eszembe. Edith Piaf-ot hallgatva valahogy minden annyira tisztán és magától értetendő volt. Nem is tudom, hogy az emberek miért rágódnak annyit problémákon.
Egy kiadós séta a kifutóban lévő télben nagyon lélekmelengető tud lenni.

Mostanában nem is igazán értem, hogy mi történik körülöttünk, az életünkben.
Valami van a levegőben, de még Én sem tudom megmagyarázni, hogy mi is az igazából. Mintha készülőben lenne valami, és egyre csak várat, és várat magára...
Nem vettem sietősre a lépteim. A már jól ismert "bánat utcám" egyik percről a másikra átalakult a "nagy gondolatok utcájává".
Eszembe jutottak gondolatok, melyeket soha sem mondunk ki, pedig lehet, hogy néha mennyit tudnánk segíteni vele az életünkben. Beugrottak képek, arcok...
Miért pont most? Miért pont ezek a dolgok ölelnek bennünket körül? Miért? Annyi miért van...
Mindenkinek végig kell járnia a saját személyes történetét. Ahogyan a nagy írók is mondják. 
Kérdésekre várunk, és a fel sem tett kérdés válaszát latolgatjuk.
Az életünket annyival egyszerűbbé tudnánk tenni. De mindig van miért aggodalmaskodni...
Minden annyira kézenfekvő, és tapintható. De játszmázunk, egyre csak játszmázunk... szinte már létezni sem tudunk nélkülük.
Persze az okosak azt mondják, hogy az emberek szavak nélkül is értik egymást. Ezzel végtére is, egyet kell, hogy értsek. Elkezdtem figyelni az utcán az emberek szemeit. Annyi mindent elárul. Nem is tudom, hogy hány másodpercre tud találkozni valakivel az ember tekintete, de annyira árulkodó. Ott  van minden a másodpercek pillanatában. Egy pillantás. Ha a szemek beszélni tudnának... bár végtére is, mégis csak beszélnek. Kimondatlanul, de beszélnek.
Találkozhatunk hazugsággal, megvetéssel, kedvességgel, érdeklődéssel, fájdalommal, boldogsággal, tudatlansággal.
Hazafelé is azzal szórakoztattam magam, hogy figyeltem az emberek szemeit. Megannyi tekintettel találkoztam. Ők vajon mit láttak az enyémben? Szívesen megkérdezném tőlük...

Lassan vége a télnek. Éledni kezd a természet, és a kedvenc időszakom a tavasz veszi kezdetét.
Azaz időszak, amikor a villamoson ülve hallani lehet a madarak csiripelését, érezni lehet a virágzó fák illatát, és az embereknek egyre több mosoly húzódik az arcára. Nemcsak a testünk, hanem a lelkünk is szépen, de lassan melegszik felfelé. Nagyon vártam már ezt az időt. Télen valahogy jobban utolérik az embert, az ártó dolgok. Bár csak saját tapasztalatból beszélhetek...

Tényleg nagyon sok dolog jutott az eszembe ezalatt a húsz perc alatt amíg haza értem. Olyan sok mindent megfogalmaznék, hogyha tudnám, hogyan kell. Ezek is csak nagyon gyenge próbálkozások, amit eddig leírtam. Valahogy így, és itt nem ugyanúgy hangzik.
A francia sanzonok úgy tűnik ilyen hatással vannak ránk/rám...
Viszont ami biztos, hogy a séta slágere: Piaf: Non, Je ne regrette rien c. száma lett, ami annyit tesz magyarul, hogy: Nem, nem bánok semmit sem...

jegyesség telefonhívásra

1920 decemberében a húszéves Szabó Lőrinc felhívta telefonon menyasszonyát annak külügyminisztériumi munkahelyén. Közölte a huszonöt éves Tanner Ilonával, hogy megegyezett lakótársával, Babits Mihállyal, hogy a nő őhelyette Babits fogja elvenni feleségül.
Ilona először ugratásnak vélte a hívást, de aztán Lőrinc átadta harminchét éves mesterének a kagylót.
Babits zavartan beleszólt a telefonba: "Igen mindent úgy szeretnék, ahogyan az imént Lőrinc elmondta."
Végül aznapra találkát beszéltek meg a Centrál kávéházban.
A két költő ismertette Ilonával az előző éjjel kötött egyességet. A nő meglepetésükre elfogadta az ajánlatot, és nemsokára már együtt tárták Babits és Ilona jegyességének hírét meglepett barátaik elé.
Egy órával később ,ár az eljegyzési vacsora is megvolt a Víg agglegény kocsmában.
Ezután hármasban mentek az Est moziba, mint annyiszor korábban, csak most már Mihály fogta Ilona kezét.

Az esküvő két héten belül megköttetett. Ilona Török Sophie néven lett Babits Mihály társa egy életen át.
Mindez egy évvel korábban kezdődött.
Szabó Lőrinc Babits Reviczky utcai lakásában lakott, titkára, tanítványa, barátja volt egy személyben. A fiatal költő rajongott a mesteréért, aki rövid ismeretség után fogadta be lakásába a Budapestre érkezése után nyomorban élő fiatalembert.
Munkája nem volt Babits mellett megerőltető.
Egy nap mégis akadt tennivaló. Egy fiatal hölgy érkezett a verseivel, amelyet a Nyugat vezető költőjének hozott.

Ilonka nem volt tehetségtelen költőnő. Tizenhét éves kora óta írt verseket. Célja a Nyugatba való bekerülés volt, ezért gondolta, hogy a lakásán keresi fel Babitsot.
A költőt azonban feszélyezte, hogy nincs megborotválkozva, ezért Szabó Lőrincet kérte meg, hogy foglalkozzon a vendéggel. A fiatalember még soha sem látott ilyen szép költőjelöltet, úgyhogy azonnal udvarolni kezdett neki. Nemsokára együtt mentek kávéházba, moziba.
Szabó Lőrinc beleszeretett Ilonába. Sokszor szerveztek az idősebb költővel programot, mert sajnálták, hiszen nem régen volt túl egy szakításon. A fiatalok gyűrűt is váltottak, minden a legnagyobb rendben ment.
Amíg Babits el nem mondta tanítványának, hogy tetszik neki a menyasszonya. Az éjszakán át tartó egzaltált beszélgetés során megszületett az alku, a mit sem sejtő fiatal nő sorsáról. Jött a másnapi telefon, és hamarosan az esküvő.
Szabó Lőrinc és Ilona innentől kezdve kerülték egymást.
Babitsné, immár Török Sophie-ként egy idő után dühöt érzett volt vőlegénye iránt.
A szokatlan jegyesség történetét mindketten másképpen beszélték el. Babits és Ilona házassága nem volt szerelmi házasság, legalább is Ilona nem érzett szerelmet férje iránt. Rajongott érte, gondoskodott róla, de nem volt szerelmes belé.
Különös házasságuk azonban már egy másik történet...

2013 Oscar Winners

Legjobb film: Argo 

 Legjobb női főszereplő: Jennifer Lawrence

 Legjobb férfi főszereplő: Daniel Day-Lewis

 Legjobb férfi mellékszereplő: Cristoph Waltz

Legjobb női mellékszereplő: Anne Hathaway

Legjobb rendező: Ang Lee (Life of Pi) 

Legjobb eredeti forgatókönyv:  Quentin Tarantino: "Django Unchained" 

Legjobb betétdal: "Skyfall" 

Legjobb kosztüm: "Anna Karenina" 

Legjobb smink: Les Miserables 

Legjobb látványterv: "Lincoln"

  

"you can't start a fire in the pouring rain"

I may never understand why you left.
I guess I just have to accept this is the way it was meant to be.
Kind of like how I never understood how the ocean just stops at the shore.
And why it doesn't wash away the land, if only someone could hold my heart and my hand.
And make it feel like you did, and not give up so easy.
There's no need to be angry, it's okay to be sad.
I just have to trust there's something better for me out there swirling around in the universe.
Someone who will believe in themselves as much as I do.
And never take a wish for granted and always count the stars.
Looking back, you're always closer than you thought.
There's no point now in starting something new.
The heart wants what the heart wants.
And none of it matters in the end if you can't love someone back.
Love and truth are whispering, "you can't start a fire in the pouring rain" 

Szívünknek kedves Mackóról

Alan Alexander Milne was born on the 18th of January 1882 in (Hampstead,)London. (He was the youngest of three sons born to John Vine Milne and Sarah Maria Heginbotham.) His father was a schoolmaster at the school where Alan get his first education. He continued his education at Westminster School and Trinity College, Cambridge, where he graduated with a degree in mathematics (in 1903). Milne's first literary efforts were published in the humorous magazine Punch, where, in 1906 Milne started to work as Assistant Editor. In 1913 Milne married Dorothy de Selincourt, the God-daughter of Punch editor,( Owen Seaman.)

With the outbreak of the First World War, Milne joined the army (as a signaling officer) in February 1915. He was sent to France in the Spring of 1916 but he left the front lines later that year suffering from fever. He discharged from the army in February 1919. After leaving the army, Milne gave up his post at Punch and concentrated on writing plays. In 1923 his first children's poem 'Vespers' was published in Vanity Fair. The poem featured his son Christopher Robin.

In 1924, after the success of 'Vespers' Milne published a book of children's poems entitled 'When We Were Very Young', with drawings by Punch illustrator, Ernest Shepard. This book includes a poem about a Teddy Bear. This was Pooh's first unofficial appearance in A.A. Milne's writing. 'When We Were Very Young' proved to be an instant success and sold over 50,000 copies within eight weeks.

A collection of short stories for children Gallery of Children, and other stories that became part of the Winnie-the-Pooh books, were first published in 1925. Milne's contribution for the Christmas Eve issue of the Evening News was a bedtime story that he had made up for his son about adventures he had with his Teddy Bear who was known as Winnie the Pooh. It was also at this time that the Milne family moved to the cottage at Cotchford Farm in Sussex which later provided the setting for the Pooh books.

This bedtime story formed the first chapter of Milnes next book entitled 'Winnie-the-Pooh' (1926). This book was followed by the verses 'Now We are Six' (1927), and 'The House at Pooh Corner' (1928). In an attempt to shield his son from the publicity generated by the success of the Pooh stories, Milne announced that 'The House at Pooh Corner' would be his last Christopher Robin book.

Interestingly, Milne didn't write the Pooh stories and poems for children but instead intended them for the child within us. He also never read the stories and poems to his son Christopher. Although Milne went on to write other plays and novels, these Pooh stories remain his best known work.

In 1952, Milne underwent an operation of the brain, which left him an invalid. He survived the operation and returned to his home in Sussex, where he spent the rest of his life. After a long illness, he died on 31st January, 1956.

Ashdown Forest: the setting for the stories

The Winnie-the-Pooh stories are set in Ashdown Forest, Sussex, England. Alan Milne, bought a country retreat for himself and his family at Cotchford Farm, near Hartfield, East Sussex, in 1925. Christopher, who was an only child born in 1920 and whose closest childhood relationship was with his nanny, spent his early years happily exploring the Forest. It is the Ashdown Forest landscape, and Christopher's reports of his experiences and discoveries there, that provided inspiration and material for A.A. Milne's stories.  Many locations in the stories can be linked to real places in and around the forest. Several of the sites described in the books can be easily identified, although their names have been changed. For example, Five Hundred Acre Wood, became Hundred Acre Wood.

Tigger

A stripy, bouncy animal. making " loud noises all the time. Ask him and he'll say that he swims, jumps, flies, and climbs trees better than anyone—but one thing is for sure, Tigger is a master at bouncing. Described as Friendly, Grand, Large, and Helpful. Although his endless energy can sometimes get him in trouble. Like a playmate for kids.
"Tigger said it was difficult to explain to anybody who wasn't a Tigger himself..."

Rabbit

A Very Important Animal. With so many friends and relations to look after, Rabbit's days are busy indeed! But Rabbit is an expert at Organization (and Thinking and Spelling, too) and always finds time to visit—or devise a Plan. Full of  Ideas, Rabbit is the Brain in the group.
"Rabbit's clever…and he has a Brain. I suppose that's why he never understands anything..."

Owl

A Wise and Thoughtful Animal. Owl's intelligence is known throughout the Hundred Acre Wood, as his talents for writing, spelling, and other educated and special tasks. Owl's home at The Chestnuts is grander than everyone else's—equipped with both a knocker and a bell-pull! Owl is wise and often consulted for advice.
"And if anyone knows anything about anything, it's Owl who knows something about something..."

Kanga

A kangaroo, mother of Roo. Kanga is a doting and thoughtful mother, routinely found carrying Roo around in her pouch. She displays many maternal attributes, such as: making sure that there are enough watercress sandwiches to go round, telling you what to do, giving baths, and knowing how to play a joke. Not only is she the fastest animal in the Hundred Acre Wood, but she is also one of the most generous. For kids : Like parents, they need to feel safety and adult behavior and the most important: true love towards her kid. patience towards Tigger for example.
"Now it happened that Kanga had felt rather motherly that morning..."

Winnie the Pooh books and videos have been translated in 29 languages.

You can see all of the real plushies that inspired the characters at the New York Public Library. With one exception –Christopher Robin lost his Roo plush in the thirties, so it is sadly missing from the collection.

Winnie the Pooh is also called Pooh, or Pooh Bear, but never, ever, just Winnie.

He has also left his mark on the real world as well. There are streets in Warsaw and Budapest named after him. (Pesterzsébet)

10 things Winnie the Pooh taught me about life:

1. Positive Thinking. “However,” he said, brightening up a little, “we haven’t had an earthquake lately.” (The House at Pooh Corner, p. 11) Although Eeyore is generally known as the gloomy one, even he can look on the bright side occasionally.

2. Empathy. “What about me?” said Pooh sadly. “I suppose I shan’t be useful?” “Never mind, Pooh,” said Piglet comfortingly. “Another time, perhaps.” (Winnie the Pooh, p. 95) Piglet, being a Very Small Animal, acutely understands what it is like to feel useless.  

3. Gratitude. But Eeyore wasn’t listening. He was taking the balloon out, and putting it back again, as happy as could be… (Winnie the Pooh, p. 89) It doesn’t matter to Eeyore that Piglet meant to give him an inflated balloon and Pooh meant to give him a pot of honey for his birthday and what he got was a popped balloon and an empty pot. He enjoys his gifts because his friends thought to give them to him.  

4. Creative Problem Solving. In the very first story of the very first book we learn about Pooh’s Passion for Honey. In Pooh’s quest for honey, the bees have become suspicious of him, and thus he needs a new plan that will allow him to fly under the radar and stealthily take the honey. He decides on attaching himself to a balloon. But a blue balloon or a green balloon?  He explains the benefit of each to Christopher Robin: “When you go after honey with a balloon, the great thing is not to let the bees know you’re coming. Now, if you have a green balloon, they might think you were only part of the tree and not notice you, and if you have a blue balloon, they might think you were only part of the sky and not notice you.” (Winnie The Pooh, p. 13) 

5. The Importance of Education. “But to the Educated - mark this, little Piglet – to the Educated, not meaning Poohs and Piglets, it’s a great and glorious A." (The House at Pooh Corner, p. 88) Those who can spell in the Hundred Acre Wood are the ones the others look up to. Owl is wise and often consulted for advice because he can spell Tuesday.

6. Taking Pleasure in the Simple Things in Life. And that was the beginning of a game called Poohsticks, which Pooh invented, and which he and his friends used to play on the edge of the forest. (The House at Pooh Corner, p. 95) Poohsticks may be one of the simplest games invented, but with the right friends, it can be endlessly entertaining.  

7. Get Along With Everyone. “Tigger is all right, really,” said Piglet lazily. “Of course he is,” said Christopher Robin. “Everybody is really,” said Pooh. “That’s what I think.” (The House at Pooh Corner, p. 108) Even though Tigger is strange to them at first, the other characters soon embrace him as a friend. If these woodland creatures are able to put aside their, at times, staggering differences, certainly we human beings can as well.  

8. Take Time to Do Nothing. “It means just going along, listening to all the things you can’t hear, and not bothering.” (The House at Pooh Corner, p. 173). In an increasingly stressful world is it important to remember that a break is necessary to one’s physical and mental health.  

9. Embrace Your Individuality. There are so many wonderful things about Tigger, but what’s the MOST wonderful thing? That he’s the only one! Being different is great.   

10. Friendship. “Pooh, promise you won’t forget about me, ever. Not even when I’m a hundred." Pooh thought for a little. “How old shall I be then?” “Ninety-nine.” “I promise,” he said. (The House at Pooh Corner, p. 179). The overall theme of Winnie the Pooh is the importance of forming solid, lasting friendships. With good friends, you will always have someone there to lean on, someone who will go on adventures and expeditions with you, and even someone who might invite you over for tea and a mouthful of something.

International names:

	Winnie the Pooh	Piglet	Tigger	Eeyoor
Danish	Peter Plys	Grisling	Tigerdyret	Æsel
Dutch	Winnie de Poeh	Knorretje	Teigetje	Iejoor
German	Pu der Bär	Ferke	Tiger	I-Ah
Finnish	Nalle Puh	Nasu	Tikru	Ihaa
French	Winnie l'Ourson	Porcinet	Tigrou	Bourriquet
Hungarian	Micimackó	Malacka	Tigris	Füles
Italian	Winnie-the-Pooh	Pimpi	Tigro	Ih-Oh
Norwegian	Ole Brumm	Nasse Nøff	Tigergutt	Tussi
Polish	Kubus Puchatek	Prosiaczka	Tygryska	Tygryska
Portuguese	Ursinho Puff	Leitäo	Tigräo	Bisonho
Spanish	Winnie the Pooh	Winnie the Pooh	Tigger	Ígor
Swedish	Nalle Puh	Nasse	Tiger	I-or