Végtére is: boldog vagyok.

Annyi minden történt, a közel egy hónapban.
Új munkahely, nehezen szoktam meg a pörgést, és a teljesen más életritmust. De így a végére egyre jobban belejöttem.
Sok szomorú dolog keresztezte a napjaimat, ettől függetlenül.
Hiányzott/ hiányzik a régi megszokott kerékvágás. Sokat sírtam.
Nem szeretnék többet, sokáig nem, még....
Ha belegondolok abba, hogy a negatív érzések mellett, viszont mi van a szívemben....
Az csudajó. Lehet, hogy csak egy kis morzsányi, de ha figyelek a szívem rezgéseire, akkor az hatalmas boldogsággal tölt el.
Ezen gondolatok színesítik az olykor sötét órákat.
 Imádom ezt az érzést, sokáig szeretném hallgatni a szívemet ezen dallamát.

A régi nyíregyházi zsinagóga

Nagy magányomban otthon, óriási könyvet találtam.
Felbermann Endre: Emlékek a múltból: A korabeli Nyíregyháza képekben c. könyvét.

Amiben az egész város 1850-1944-ig korabeli képgyűjteménye található. Nagyon örültem, amikor megtaláltam a zsinagógánkról is azt az egy oldalt.

Néhány információ a szép zsinagógáról:

A status quo hitközség zsinagógája 1880-ban épült.
A tervezés és az előkészítés munkálataiban Horváth Gyula városi mérnök is részt vett.
Az építkezés fő szervezője Haas Móricz a terménycsarnok társaság egyik alapítója volt.
1880. szeptember 5-én avatták fel.
1944 októberében a visszavonuló németek elpusztították. 

Ha ma szembeállunk a Bárczi Gusztáv nevét viselő gyógypedagógiai intézettel, akkor annak két szélén egyforma, egyemeletes épületeket látunk:
ezek voltak az izraelita hitközség elemei iskolái.
Az új, a középső kétemeletes épületrész helyén, jóval beljebb állt a zsinagóga.

Az első iskolaépületet 1868-ban építették, mely földszintes épület volt és 1890-re már szűk lett.
A zsinagógától jobbra lévő egyemeletes, 4 tantermes iskolaépület 1897 októberében lett kész.
A tervezést és az építést Király Sándor végezte. A bővítésre 1909-ben került sor, mely az 1897-ben épült
iskolához csatlakozott és az udvar felé nyúlt be.
A terveket Baruch Jenő készítette el, és 1929. november 24-én avatták fel.
Minden építkezés Nyíregyháza város anyagi hozzájárulásával valósult meg.
1944-ben "néma" lett az iskola és soha többé nem tanultak itt zsidó gyerekek.
1953-ban végleg állami tulajdonba került minden épület.

A ma is meglévő másik, ortodox zsinagógát 1924-ben építették, mely '32-re lett teljesen kész és az akkor Kis, mostani nevén Mártírok terén található.
Tervezője Baumhorn Lipót, a korszak legjelentősebb zsinagóga tervezője és építője.
Az építkezésért felelős személy Tutkovics Ferenc nyíregyházi építőmester volt, akit Menczy Henrik követett.
Az építkezésen Balczár István, Soltész János, és Tóth Pál mesterek is dolgoztak, a vakolást Huray Dániel végezte el.

A szerelem bilogógiája

Úgy gondolom, hogy nem vagyok egyedül, ha azt mondom, hogy mindenkit érdekel a tény, hogy hogyan is megy végbe az agyunkban, testünkben a szerelem biológiája.
Íme néhány, fontos megállapított tény: 

A kultúrantropológiai vizsgálatok azt bizonyítják, hogy a szerelem univerzális emberi jelenség, mi több, állatok megfigyelése alapján tudjuk, hogy a szerelem mind a madaraknál, mind az emlősöknél megfigyelhető. Evolúciós vizsgálatok alapján a szerelmet a szaporodás egy fontos, biológiailag "előrehuzalozott" funkciójának tekintjük.
A szerelmes állapot jellemzőit a költők már évezredek óta leírták, ám a szerelem agyi folyamataira csak az utóbbi évek kutatásai világítanak rá.

A szerelemkutatás a szerelem és kötődés folyamataiban kiemelkedő szerepet tulajdonít több fontos agyi ingerületátvivő anyagnak és hormonnak. Az agyi jutalmazórendszer ingerületátvivő anyaga a dopamin. A dopamin a közelítés, "zsákmányszerzés", "vágyakozás" szubsztrátuma, fontos szerepe van a megkívánásban, a kitartó udvarlásban. A meghódítás okozta dopaminszint emelkedés örömérzést, eufóriát okoz, erre könnyű "rászokni".

A szerelemben megfigyelhető nyugtalanságot, csökkent étvágyat és alvásigényt, a szerelmesre beszűkült figyelmet részben a magas dopamin, de részben a magas noradrenalin szint okozza. A szerelemnek kényszeres vonásai is vannak: a szerelmes állandóan szerelmével foglalkozik, emlékeket gyűjtöget róla, róla akar állandóan beszélni, a szerelmes, mint kényszergondolat mindenféle tevékenységébe állandóan betör. Kényszerbetegségben fontos szerepe van a szerotoninnak. Amikor kényszerbetegeket hasonlítottak össze szerelmesekkel, egyaránt alacsonynak találták szerotonin szintjüket. 

A szerelemben és nemi vágyban mindkét nemben fontos szerepet játszik a tesztoszteron. Ennek kapcsán sajátos folyamatok figyelhetők meg a szerelem tartós kapcsolatba átnövése során. A szerelem előreprogramozottan 2-3 évig tart, s ha ez alatt nem alakul ki kötődés, a kapcsolat előbb-utóbb elhal. A szerelem során magas a tesztoszteron szint, ám amint a kötődés kialakul, a tesztoszteronszint lecsökken. Ez megmagyarázza, miért lanyhul sok embernél a nemi aktivitás a megállapodott kapcsolatban: ez teszi lehetővé, hogy az emberek többé már ne csak egymás után vágyakozzanak, hanem képesek legyenek gyermekeiket nevelni, dolgozni járni, stb. Érdekes mód, megromlott házasságban vagy váláskor a tesztoszteronszint ismét megnő, jelezve, hogy a felek készek egy új szerelemre.

Írja hasonlóan sorait Sz.G.
Egy másik, ám hasonló elmélet: 

 Ha valaki szerelmes lesz, az agyban emelkedik a fenil-etil-amin (PEA) szintje, és nem kevesebb, mint 18 hónapig magasabb is marad. A "nagy szakítások" utáni depressziót a PEA csökkent vérbeli szintjével magyarázzák. A szerelmesek egymásra találását kísérő külső jelekért: pirulás, tenyérizzadás, szaporább szívdobogás, kellemes eufória (felfokozott kedélyállapot) elsősorban az agysejtekben termelődő PEA a felelős. Ezt a vegyületet „szerelmi szubsztanciaként” vagyis a szerelem lényegeként is szokták emlegetni.
A noradrenalin mennyisége is emelkedik a szerelmesek agyában, ami viszont adrenalin képződéséhez vezet. Ez utóbbi az oka a gátlásos szerelmesekre oly jellemző izgatottságérzésnek, verejtékezésnek, remegésnek, ökölbe szorult gyomornak.
Ha a szerelem lázának tünetei emlékeztetnek a kábítószerek által előidézett földobódásra, annak az az oka, hogy a szerelem, mint Anastasia Toufex is megállapította, toxikus állapot. Az agyban természetes úton kiválasztódó vegyi anyagok ugyanazokat a hatásokat váltják ki a szervezetben, mint a mesterségesen előállított stimulánsok. A legújabb kutatások szerint a dopamin szint emelkedése téves képzeteket idézhet elő (a szerelem tárgya a legszebb nő, illetve a legelegánsabb férfi a világon) ugyanakkor a PEA, amely közrejátszik a romantikus szenvedélyek felkeltésében, bizonyos mértékig hallucinogén.
Amikor a szerelem bódulata bekövetkezik - valójában felborul a biológiai egyensúly. A
szervezet védekezésképpen ellenanyagokat kezd termelni. Ennek hatására előbb-utóbb toleránssá válunk a külső hatásra termelődő toxikus anyagok iránt. Az a pillantás, simogatás vagy szoknyalibbenés, ami valamikor kiforgatta sarkából a világot, fokozatosan visszaadja helyét a fizikai törvényszerűségeknek. Mint ahogy személyenként változó a kémiai reakció foka, ugyanúgy különböző ideig tart a szerelem kábulatából való ocsúdás. A szerelem ugyanis a híresztelés ellenére nem tart örökké. Általában 1-3 max 5 évre tehető a leglángolóbb időszak.

Remélem segíthettem, ebben a néhány sorban azoknak, akiken ez az érzés uralkodott, uralkodik.

Valahol egy párhuzamos világban...

Vannak pillanatok az életünkben, amikor egy kicsit minden jobban fáj... Vagy talán még jobban.
Az apró, kis dolgok is olyan mélyre hatolhatnak a szívünkben, mint a nagyok talán sohasem...

Fáj a gondolatok legapróbbika, a látvány töredéke. S azaz érzés... ezt ember talán még soha nem fogalmazta meg, és nem is fogja tudni.

Ezekben a nagyon nehéz hetekben, napokban, percekben, pillanatokban, furcsa gondolatok környékeztek meg.
Illetve kislányosan eljátszottam a gondolattal.

Mi lenne, ha a mi világunk mellett létezne egy párhuzamos? Ugyanabban a térben és időben, csak egy másik síkon...
Egy olyan síkon, ami a miénk ellentéte. Elmesélhetem, hogy én milyennek képzelném a sajátomat?

Az egy olyan világ lenne, ahol nem szakadnak meg a szívek. Ahol nem bántanák egymást az emberek.
Ahol nem létezne az emberi gonoszság legalantasabbika. Egy hely, ahol mindenki boldog lehetne.

Nem léteznének túlzott különbségek ember és ember között. Nem lenne szegény-gazdag, csúnya-szép,
gonosz-jó...
Ahol vidáman nevetnénk, mosolyognánk önfeledten. Nem pedig szigorúan, szomorúan és egykedvűen járnánk az utcákat, mint itt.
Az én kis saját világomban nem kérnék túl sokat:

Az a  L.Á. boldog lenne.
Nagyon boldog. Elmondhatatlanul boldog.
Egy kislány lenne, aki nem veszítette volna el az édesapját hét évesen.
Egy kislány, akit a tragédia után egy kicsit jobban szerettek volna.
Egy tinédzser akivel egy kicsit többet barátkoztak volna.
Egy "középkorú" tinédzser akibe szerelmesek lettek volna a fiúk.
Egy "idős" tinédzser, akit nem bántottak volna oly kegyetlenül az osztálytársai, csak azért mert annak született akinek...
Egy kezdődő felnőtt lenne, aki arra az Egyetemre jelentkezhetett volna, ami a vágya volt.
Egy fiatal felnőtt, aki nem lökődik a kollégiumi szobákban, nem lökődik albérletről albérletre.
Egy nő lenne, aki ne érezné azt, hogy senki sem törődik vele, vagy szereti.
Egy ember lenne, akire figyelnek. Akit nem bántanak munkahelyeken, akit szerető és meleg otthon várná.
Aki nem sírna mindennap a szíve után. Hol hagyta?
Ez a lány boldog lenne. Nagyon boldog.
Oldalra nézne, és felhőtlenül rá pillantana arra aki szeret. Minden kétség és félelem nélkül, hogy valaha egyszer elveszíti.

Ez a lány boldog lenne. Elmondhatatlanul boldog.

Valahogy így nézne ki, az én kis párhuzamos univerzumom.
Milyen jó is lenne, egyszer, csak egyetlen egyszer átsétálni azon a bizonyos nem létező ajtón és bele sétálni ebbe az életbe.
Bár, nem lehet tudni, hogyan birkóznánk meg magával az élménnyel. Hiszen annyira más síkon mozog már a mi életünk.

Biztosan butaság, de én minden este elképzelem, hogy talán igen... létezik valahol egy ilyen hely, a maga szereplőivel és szép érzéseivel.
Valahol lennie kell.

Egy gondolat bánt engemet...

Még mindig nincs elég idő és energiám arra, hogy szép kerek mondatokat fogalmazzak. Talán majd a hét vége felé... szombat éjszaka. Talán.
Sok minden történik.
Az életünk kiszámíthatatlan, erről minden egyes áldott nap, meggyőződöm.
Furcsa helyekre sodor bennünket a szél, különleges emberekkel találkozunk.
Mégis hiányt érzünk. Valami mintha hiányozna az összképből... ez minden ember életében más.
Talán túlzás lenne úgy fogalmaznom, hogy kicsit "bele vagyok betegedve" az elmúlt napokba... igen.
Túlzás.
De valahol mégsem.
Minden szép, minden jó, mindennel megvagyok elégedve... csak!
Ott az a "csak"...
Reggelenként, és esténkét, végig sétálom Debrecen és Nyíregyháza főterét. Ilyenkor van egy kis időm.
Gondolkozni. Valószínűleg nem tartanak normálisnak. A kislány (és most nem hazudok) egyik szeme sír,
a másik meg nevet. Bár inkább sír...
Annyira szánalmas vagyok, hogy elkezdtem "kreatív hobbiskodni". Dobozokat készítek esténként...
Mint egy mama...
Egy jó oldala viszont van. Újra festek.(na persze nem dobozokat!:) ) Hozok majd képeket a blogra is.
Fáj az ember lányának a szíve. Jó helyen van, de mégsem. Egy kis támogatás jól esne.
Bár, ki és honnan látnák, hogy mi nyomja a lelkemet, amikor mindig mosolygok?
Különös az életünk... ha lelki nyomorunk van, hozza magával a fizikait is.
Nem tudom, hogy még mi jön...
Szép mondatokért forduljanak hozzám, szombat éjszaka!

Addig is, olvasgatni lehet, egy új blog oldalt, amit a divattervezőmmel közösen készítünk:
moyfashion.blogspot.hu
Szép estét!

Tizenegy perc. (részlet)

Minél távolabb vagyunk egy élménytől, annál közelebb érezzük a szívünkhöz, hiába próbáljuk meg elfojtani és elfelejteni. 
Amikor száműzetésben vagyunk, minden apró emléket féltve őrizgetünk, ami a gyökereinket juttatja az eszünkbe. 
Amikor távol vagyunk a szeretett lényeinktől, minden járókelő rájuk emlékeztet.

A ceruza története

A fiú nézte, ahogy a nagymamája levelet ír. Egyszer csak megkérdezte:
- Egy olyan történetet írsz, ami megtörtént velünk? Netán ez a történet rólam szól?

A nagymama abbahagyta az írást és elmosolyodott. Így felelt az unokájának:
-Valóban rólad írok. De a szavaknál fontosabb a ceruza, amit használok. Szeretném ha a tiéd lenne, amikor nagy leszel.
A fiú kíváncsian ránézett a ceruzára, de nem látott rajta semmi különöset.
- De hát ugyanolyan, mint a többi, amit eddig láttam!

- Minden attól függ, hogy honnan nézed a dolgokat.
Van öt olyan erénye, amit ha sikerül megőrizned magadban, mindig békében leszel a világgal.

Az első erény: 
Nagy dolgokat vihetsz véghez, de soha ne feledd, hogy van egy Kéz, amely vezeti lépteidet. Ezt a kezet mi I.tennek hívjuk.

A második erény: néha egy kicsit abba kell hagynom az írást, hogy kihegyezzem a ceruzát.
A ceruzának ez sok szenvedést okoz, de a végén hegyesebb lesz.
Van olyan fájdalom, amit el kell tudnod viselni, mert jobb ember leszel tőle.

A harmadik erény: a ceruza mindig hagyja, hogy kiradírozzuk azt, amit elrontott. Megérti, hogy ha
kijavítun valamit, amit rosszul csináltunk, az nem szükségszerűen rossz - épp ellenkezőleg:
fontos, mert az igazság útján tart minket.

Negyedik erény:
 a ceruzában nem a fája vagy a külső formája a lényeg, hanem a grafit, ami benne van.
Ezért mindig törődj azzal, ami a bensődben történik.

Végül a ceruza ötödik erénye: mindig nyomot hagy maga után.
Tudd meg, hogy az életben te is ugyanígy nyomot hagysz a tetteid után, és ennek tudatában cselekedj.

Emlék/Láthatár

"Mert úgy kezdődött, mint egy vers: egy éjjel, azzal a néma, hangtalan zenével - 
(Nem volt tovább.)"

Márai Sándor



A domboldalon állok és a világot nézem.
Egy felhőt látok, alatta a jegenyefákat. Csönd van.
Most egy madár száll föl. Utánanézek, amíg látom.
Most már nem látok semmit, csak a felhőt. De egy pillanatra, a felhő és a jegenyék között, úgy érzem,
mintha megértettem volna valamit...

Az emberi szépségről

Néhány hete, az elmúlt napokban, nagyon sokszor szóba került ez a téma, ami megmondom őszintén elgondolkoztatott. 

Sokszor szoktam foglalkozni ezzel a kérdéssel. Talán mert annyira szép ennek az egész fogalomnak maga a megközelítése is. 

Számomra mindenképpen. 

Írtam már erről hasonló bejegyzést, még a régi blog-ban. Itt eltudjátok olvasni:
Beauty
Sok ismerősöm, barátom beszél erről a "jelenségről". Mit is jelent számunkra az, hogy valaki szép?
Szinte mindent szépnek láthatunk ami számunkra kedves: tárgyakat, emlékeket, személyeket.
Hogyha valamit igazán, tiszta szeretettel szeretünk, megszépül, széppé válik a szemünkben, és még maga a kérdés sem fogalmazódik meg bennünk, hogy ez ne lehetne gyönyörű...

Találkoztam olyan emberekkel akik azt mondják magukról, hogy nem szépek... Mi a szép? Mi a szépség?
Az egy olyan dolog, amit kevesen tudnánk igazán megmagyarázni. Mindannyian tudjuk, hogy szépek a kerti rózsáink, a naplemente, George Clooney, egy fénykép a múltból, egy festmény, egy kisgyermek.
Ezekhez kétség sem fér. Ragyogóak.
De mi van olyankor, hogyha elvonatkoztatunk mindazoktól amikről végétre is tudjuk, hogy igen. Szép.
Mi a helyzet például azokkal az emberekkel akik szembe jönnek veled az utcán, és végig fut bennünk a gondolat, hogy: -"jaj"- szegény... hogy néz ki?!
Én is vétkes vagyok, mert igen, nem egyszer fordult már elő, hogy valóban ezek a gondolatok cikáztak a fejemben. Ez valószínűleg rendjén is van.
Érdekes, hogy akikkel kapcsolatunk van, viszont teljesen más a megítélés. Ilyenkor megszeretjük az embert, majd a szeretettel együtt párosul az érzés ami az egész lényt csodássá varázsolja.
Lehet szegénynek falába, fél szeme, nagy fogai, lapát füle, vékony, kövér, alacsony, magas.
Teljesen mindegy. Egyik sem számít, hogy az illető felé, a szeretetünk bármiféle változatát is érzezzük.
Sokan szerintem ezt nehezen hiszik el. Márpedig így van.
Az "Igazából szerelem" c. filmben ez szerintem nagyon szépen van ábrázolva, ahogyan egy fiú bevallja a lánynak, hogy számára ő Tökéletes.

Olyan jó lenne, hogyha ezt a mondatot többet mernénk használni.
Milyen félelmetes egy kijelentésről van szó! :)
Használnánk a családjainkban többször, a barátaink körében, a szeretteinkkel. Mennyivel szebbé tehetnénk az életet... ezzel a rövidke mondattal.
Úgy szeretném, hogy kétség se férjen ahhoz, hogy valaki ne lenne szép. Főleg akkor hogyha mondják is neki, akár töben is.
Mindenkinek vannak önmagával problémái, de ez teljesen természetes.
Az emberi szépséget nem lehet olyan dolgokkal definiálni szerintem, hogy szép a hajad, a szemed, a kezed, csinos vagy.
Az emberi szépség, valahonnan onnan, belülről jön, és soha nem lehet lesz éppésszel megmagyarázni, hogy azt a valakit miért is látjuk olyan "nagyon szépnek".

Nem lehet lesz jelzőkkel illetni. Egyszerűen egészében látjuk majd a másikat. S, úgy ahogy van, teljesen tökéletes lesz.
Akiknek mondják, hogy márpedig igenis szépek, helyesek szinte sosem hiszik el.
Nem értem miért...
Találjuk meg mindenkiben azt a valamit, amit keresünk, amire szükségünk van.
Hogyha meglesz, akkor valószínűleg fel sem fogjuk tudni majd fogni, hogy igen.... soha senkit sem láttam még ilyen "szépnek".

Ne érdekeljen bennünket, hogy mit szól hozzá a környezetünk.
Hiszen ők is máshol találják meg a maguk "szépségüket" és mi is.
Végezetül mégegyszer csak annyit, hogyha megvan, akkor azaz érzés felbecsülhetetlen...

Eleven Testek

Biztosan sokan hallottátok már a zombis szerelmes számot, a youtube-on. 

Szerintem nagyon vicces. :-)
Majd nemsokkal később ezt a filmipar is kiszagolta, miután a "zombis" témáról a csontot is lehúzzák már.
Van nekünk 'Walking Dead' c. sorozatunk, volt már 'Zombieland', 'Legenda vagyok', majd hamarosan jön Brad Pitt új filme a 'War Z.'...
Mi jöhet még?
A 'Warm Bodies' azaz Eleven Testek.
Szóval, mivel már a világot elözzönlő mutáns szörny zombik annyira megfertőzték a célközönséget, ezt nem lehet abba hagyni' - gondolta ez valószínűleg Hollywood.
Készítsünk egy szerelmes zombis filmet! Mekkora ötlet!

A történet a következő. Vége az emberek világának. Teljes apokalpiszis.
A Jeremy Irons által vezette emberek kevés csoportja folyamatosan küld az életben maradásért. Kisebb-nagyobb sikerrel.
Ám nem is ez az érdekes a filmben. Ez már lerágott csont...

Az egész úgy kezdődik, hogy főhősünk 'R', aki nem emlékszik a saját nevére, csak arra, hogy valaha 'R'-el kezdődött.
"Sétálgat" egy zombiktól hemzsegő reptéren és azon tűnődik, hogy mennyire unalmas, hogy itt mindennap ugyanaz történik...
Járkálnak körbe-körbe... van egy barátja akivel ugyanannál a bárpultnál isznak nap mint nap, és megpróbálkoznak az emberi kommunikációval, már amire emlékeznek belőle.
De javarészt az "Eat!" - mondatokon kívül másról nem nagyon szólnak ezek a beszélgetések.
Egy ilyen tartalmas eszmecsere után úgy döntenek, hogy besétálnak a városba némi "élelemért".
A story főhősnőjének a barátjának az agyát megeszi 'R' és "agyevés" közben beugranak neki a lányról a fiú emlékei.... (no comment)
Mindegy, lényeg a lényeg, megmenti a lányt, magához veszi, és közben teljesen szerelmes lesz belé.
Nemcsak a lány barátjának az emlékei kezdenek neki beugrani, hanem sokkal közlékenyebb lesz a mi kis zombi Rómeónk is, és saját tudatára ébred egyre jobban és jobban.
A lány is elkezd hozzá vonzódni, haza viszi, megmenti Júliát... stb... stb...
Természetesen a végén rájönnek, hogy van kiút a "zombilétből", és mindenki meggyógyul.
Happy End. Jaj de jó!
Megmondom őszintén hatalmasakat kacagtam a film alatt. Bár úgy néztem, hogy közben tanultam, szóval nem igazán kötötte le annyira a figyelmemet.
De azért egy kicsit aranyos. Megismerhetjük belőle a lehetetlen szerelmet, hogy igenis minden lehetséges!
A szerelem mindent legyőz... maga a történet valóban kedves.
Viszont nevetséges is, mert annyira agyament... szerelmes zombik??!! Na de kérem....

Úgy sejtem, hogy tinilányok ezrei lesznek viszont szerelmesek az új szívtipró zombinkba...
Úgy lett volna viccesebb ha egy igazán leharcolt, félig leszakadt arcú zombiba szeret bele a tökéletes testű Xénánk.... :-)

Várom a folytatást, hogy mit hoznak még ki a zombis témákból...
Nekem egy kicsit már fárasztó, és nyögvenyelős.
Bár valószínűleg nem nekem szánták a filmet, hanem Twilight, Éhezők viadala és a Szürke Ötven Árnyalata rajongóinak...
Nem baj. Ezzel is csak tágítottam a filmes ismereteimet.
A film 10/4.
Aki nem tud a zombikról lejönni, mindenképpen ajánlom, akinek pedig van igénye ízléses filmekre, semmiképpen!

Egy döntés. Változás. A saját út megtalálása.

2010.
Halvány fény. Kollégium. Körülöttem alszanak. Finnugor népek, és nyelvcsaládok. Szorgalmasan tanulok. Egyre későbbre jár az idő. Álmos szemekkel zárom be a könyvet.
A kollégiumot fenyőfák vették körül. Mintha egy kisebb erdősségben foglalt volna helyet. Mindig ezt a benyomást keltette a számomra.
Kinézek a sötét fenyvesekre, és a szívembe hatol egy érzés.
Elegem van. Nem érdekelnek sem a finnugor népek, sem a nyelvcsaládok...
A gimnáziumban mindig arról álmodoztam, hogy majd az egyetemen csodás előadásokat hallgathatok József Attiláról, Victor Hugo-ról, esténként Csáth Géza novelláit elemezhetem...
Nem így történt. Kemény nyelvészet. Száraz. Unalmas. Borzalmas. Úgy érzem, hogy megfulladok.
Két éve folyamatosan csak fulladozok a Károlin, és alig várom, hogy elteljen egy újabb év, és elfuthassak innen messzire...

Tudom, hogy nem hagyhatom abba. Már nem is akarom. Csak túl akarok lenni rajta.
Na de utána hova tovább? Egyetemi dékán, bírónő, közgazdász, tanárok alkotják a családot. Kilógnék a sorból, ha itt három év után megállnék...
 De ha az MA magyar kilőve, akkor mit csináljak? - tettem fel magamnak a kérdést ezen a sötét tavaszi estén.
Kissé elkeseredve pötyögtem be a
www.felvi.hu címet.
Mindig is pszichológiára szerettem volna menni. De ahhoz a felvételi pontok alapján sajnos, nem voltam túl okos... Pszichológia. Negatív.

Az ELTE francia szakára nem mertem jelentkezni.
Ma már tudom, hogy gyáva voltam. Passzoltam.
Na de akkor mi marad? Szabadbölcsész? Anglisztika? Történelem?
Ami fizikával, biológiával vagy matematikával kapcsolatos, az már a kezdeteknél is halott ügynek számított.
A kérdés még mindig ugyanaz. Hova tovább?

Miközben nézegettem a szakokat, egyetemeket, hirtelen megálltam. OR-ZSE.
Ami a saját zsidóságomat illeti, mindig is tisztában voltam vele. Bár nem vallásos családban nőttem fel.
Országos Rabbiképző Zsidó Egyetem. Hmm....
Gyorsan felkerestem az Egyetem hivatalos honlapját is, és mindent figyelmesen elolvastam.
Bevallom őszintén, hogy abban a percben nagyot dobbant a szívem. Kérdés sem fért már hozzá.
-Ide akarok járni! - kiáltottam fel magamban.

Éppen időben még leadtam a jelentkezési lapomat.
Sosem fogom elfelejteni, amikor beléptem a tanulmányi osztályra, Schőner Tanárnő fogadott... nehezen felejthető emlék. :-)
Felvettek. Egy nagyon érdekes csoportban találtam magam. A Károli ehhez képest.... csak fogtam a fejem.
Itt mindenki ismert mindenkit, mindenki jóban-rosszban volt mindenkivel.
Egy hétig csak pislogtam, hogy mikor ki, merre hogyan, miért.... hát jó - mondtam.
Nem ehhez voltam szokva. A Károlin az ezer emberből, jó ha ismertem tízet. 
Csendes természetemnél fogva, az ilyeneken csak mosolyogni tudtam.
A legelső évemből van egy emlék, amire a mai napig emlékezem. És valószínűleg emlékezni is fogok.
Kint ültünk az Egyetem melletti téren, és Tóra I.-et tanultunk.
Nem tartott az emlék egy percnél sem tovább. Mégis, mintha tegnap lett volna.
A téren ülve megpillantottam egy férfit kipával a fején. Aki könnyedén oldalra fordította a fejét, és széles mosollyal ránk mosolygott. Annyit tudtam már, hogy láttam már az iskolában, de nem ismertem személyesen.
Nem tudom megmagyarázni, hogy miért, de az ott és akkor nagyon jól esett.
Talán abban a percben kezdtem el azt érezni, hogy befogadtak, most már én is ide tartozom.
Az egyik legszebb emlékem mind a mai napig... 
Ám a sors közbe szólt. A Károlin egyre jobban sűrűsödtek az utolsó évnek terhei. Szakdolgozat. Államvizsga. A kettő együtt nem ment.
Még arra is emlékszem, hogy egy csütörtöki nap mentem be utoljára a Rabbiképzőbe 2010.novemberében.
Életélmény. Fájt a szívem. Azt hittem sohasem látom, sohasem érezhetem újra a Rabbiképző hangulatát, varázsát. Nem gondoltam, hogy újra beiratkozhatok majd.
Bosszúsan ültem a 47-es villamoson úton a kollégium felé. Ráztam a fejem, hogy gyötrődök az ivrittel, sokat hiányoztam... szüneteltetni kell, vagy abbahagyni.  

Végül úgy döntöttem, hogy kiiratkozok. Meg is tettem.
Mennyit sírtam... hányszor sétáltam csak úgy el a Rabbiképző felé. Nagyon hiányzott.
Lediplomáztam. Nagy nehezen. Az egyik barátnőm a következő év tavaszán 2011-ben, a következőket mondta, miközben belelapozgatott a Judaisztika könyvembe.
-Nem akarod újra megpróbálni? Tudom, hogy mennyit jelent ez neked...
Valóban. Nagyon sokat jelentett/jelent nekem. Ez az én saját kis "Roxfortom".
Minden nehézség nélkül, újra szeptemberben a Rabbiképző padjai között találtam magam.
Egy új társasággal a hátam mögött. 

Azok a régi kedves, ismerős arcok.
Otthon voltam.
Túléltem minden lehetséges megpróbáltatást, már ami a héber órákat illeti... :-)
És alig vártam, hogy másodéves legyek. A nyár nagy nehezen tovatűnt. A hangsúly a "nagy nehezen"-en van..

Kevesebben ugyan, de ugyanott folytattuk. Ugyanott folytattuk, de nem ugyanúgy.
Én legalább is biztos nem.
Valamilyen oknál fogva, az eddiginél is jobban szerettem bejárni az Egyetemre. Pedig alapvetően mindig is szerettem kihasználni az egyetemek adta lehetőségeket, hogy nem kell mindig bejárni...
Idén, maximum betegség miatt hiányoztam, akkor is fájó szívvel.
Egyszerűen szerettem mindennap magamba szívni azt az energiát, amit az épület adott nekem. 
Természetesen nem úgy kell elképzelni a Rabbiképzőt, hogy itt minden cukorból van. Sőt.
Sok nehézséggel kell itt is megküzdeni, mint mindenhol. De valahogy itt, és így könnyebb.
Jó érzés besétálni bármelyik terembe, irodába úgy, hogy mindenkit ismerhetek, és ők is ismernek engem. Nem pedig egy "neptun azonosítóként" kezelnek.
Szó ami szó, eltelt a másodév, az OR-ZSE-s éveim legszebbike. Már csak egy van a BA képzésből.
Hogy innen hova tovább? ELTE hebraisztika? Vagy maradjak a Rabbiképzőben?

Ezek a kérdések még okoznak néhány ébren töltött éjszakát egészen biztos.
Egyelőre próbálom csak egy kicsit, éppen hogy csak siettetni a nyarat, hogy gyorsan teljen el.
De tényleg csak egy picit. Június van már. Eddig akárhogyan is nézem, egyáltalán nem hasonlítható a tavalyi nyárhoz az idei. Semmiképpen sem. Ennek okáért, nem haragszom, ha kevésbé múlik majd el gyorsan felettem ez a három hónap. Talán megbékélek vele...
Úgy gondolom, hogy nem szabad sosem olyan közegben maradnunk, ahol nem érezzük jól magunkat.
Nem. Mindenkinek kínzás. De önmagunknak a leginkább. Ha van lehetőség a változásra-változtatásra, akkor tegyük, lépjük meg.
A saját magam példájából kiindulva, igenis megéri. Mintsem egy olyan helyen, közegben ragadni, ahol egyáltalán nem érezzük jól magunkat.
Csak az első lépéseket nehéz megtenni. Igen.
Nagyon nehezek azok az első lépések, de a befektetett energia megtérül. S, majd olyan emlékeket, érzéseket őrizhetünk meg magunknak, az utókornak amiről csak mesélni lehet, a legszebb történeteket... :)

24.

Nem születtem Szegeden, színészt sem szerettem....
Kisvárdán láttam meg a napvilágot egy szombati nap kora délutánján.
Mint utólag kiderült,az orvos aki a világra hozott, nem rendelkezett hivatalosan orvosi diplomával (!)....
S előttem és utánam még több tíz évig tevékenykedett, mint szülész-nőgyógyász....
Nem régen tudódott ki a csalás...
Sokszor szoktunk azon nevetni, hogy azért vagyok ilyen, amilyen... :-) kakukktojás.A család fekete báránya.
Tíz éves koromig Demecserben éltem, a vidéki élet minden szépségével.
Emlékszem a bátyámmal való sötét téli éjszakákra, amikor kint 20-30cm-es hó esett, mi pedig egész
este kint szánkóztunk.
Emlékszem, ahogy bandukoltunk az erdőben, megfelelő "csúzli" ágat keresve.
Emlékszem, ahogy nagymamámmal a kertben órákat elsétálgattunk, és figyeltük a természetet.
Emlékszem, mikor átszöktem a házunk háta mögött lévő "kastély parkba" ahol egyedül
csúszdáztam, a mászókákon ücsörögtem, és vártam, hogy hátha valami különlegeset láthatok, a körülöttem
lévő nagy erdőben.
Emlékszem, ahogy anyukám kísért minden reggel az iskolába, nekem pedig mennyire nem volt
kedvem menni...
Emlékszem, hogy amikor már nagyobbacska voltam, egyedül (!) mehettem biciklivel az iskolába, s haza.
Emlékszem, hogy mindig én voltam a leglassúbb az osztályban. Mindig rám kellett várni.
Az ebédlőben már mindenki rég befejezte az ebédjét, én még csak akkor kezdtem neki a másodiknak.
Emlékszem, hogy nagyon nehezen engedtek el az óvónénik az oviból, mert annyira kicsi és beteges voltam.
Emlékszem, hogy órákon keresztül tudtam bámulni a német rajzfilmcsatornákat. Pedig semmit sem értettem.
Emlékszem, amikor beköltöztünk Nyíregyházára.
Emlékszem az első napomra az Arany János Nyolcosztályos Gimnáziumban.
Emlékszem, az első történelem, irodalom órámra az Aranyban.
Sosem felejtem el az első úszás órámat. Voltam kb. 120 cm... teljesen ellepett a víz, én meg majdnem megfulladtam.
Emlékszem az első, vers és mesemondó versenyeimre, ahol szinte mindig helyezést értem el.
Emlékszem az első vonatos kirándulásunkra, ami ide, Budapestre vezetett.
Emlékszem, hogy az utolsó Forintomat is elköltöttem könyvekre a Westendben.

*****
Nagyon szép gyermekkorom volt, amit semmi másra nem cserélnék el. Mindig boldogan, és mosolyogva gondolok vissza ezekre a napokra.
Aztán jött egy fordulópont. "Nagylány" lettem.
Emlékszem, hogy mennyire aggasztott az érettségi.
Emlékszem, hogy mennyit bántottak az osztálytársaim... 
Emlékszem, hogy majd kiugrottam a bőrömből 2008 nyarán amikor felvettek a Károli Egyetemre.
Sosem fogom elfelejteni, amikor költöztettek fel Budapestre. Először a Reviczky utcába.
Mivel borzalmasan félek egyedül a sötétben, ezért váltottunk.
Beköltöztem októberben a Bethlen Gábor kollégiumba.
Megismerkedhettem csodálatos emberekkel.
Emlékszem, amikor sikerült elérnem az anyukámnál, hogy beiratkozhassak a Rabbiképzőbe is.
Emlékszem a felvételimre az OR-ZSE-n. :))) Szorongva álltam a második emeleten, és olyan "félelmetes" emberek jöttek velem szembe. Akik azóta ma már kedves tanárok, ismerősök, barátok.
Emlékszem a Rabbiképzőben azokra a szép napokra, amiket a Károli sosem tudott megadni. Ott is könnyű volt megkülönböztetettnek lenni...
Emlékszem, amikor ott hagytam a kollégiumot és elköltöztem. Bevallom, sírtam... bármennyire is nehéz volt néha együtt élni három másik emberrel, a Fehérvári út sokszor hiányzik...
Emlékszem azokra az estékre, amikor az ablakomban ülve, a gondolataimmal harcban állva, vártam valamire... valami másra.
Emlékszem az előző hétre, emlékszem a tegnapra.
Belépek a huszonötödik életévembe. Valami oknál fogva, mindig is ezt az időszakot vártam.
Azt mondanám, hogy nem hiába.
Hosszú-hosszú idő után, most érzem azt, hogy végre ott vagyok, ahol lennem kell... 

Vallomások

A mai nap folyamán nagyon kedves szavakat kaptam a blogomról. Ez nagyon tud az ember szívének kedveskedni.
Pedig hiszen csak kislányos próbálkozás... de azért igyekszem. Hiszen idővel egyre jobbak és jobbak lehetünk. Ez minden egyébre is igaz. Gyakorlat teszi a  mestert...
Én is haladok, igyekszem a lehető legjobbat-legtöbbet kihozni magamból. Hogy mi is van valójában a lelkemben, fejemben, gondolataimban.
Ez a blog alapvetően egy személyes blog. Bár szoktam néha irodalomtörténeti témákat is hozni, de többnyire Rólam szól. Az én érzéseimről. Ágiról.
Pontosan ezért született meg a Láthatatlan Csillagok c. blog is.
Személyesen talán nem vagyok annyira a szavak embere. Ez sok mindennek köszönhető. Többségében annak, hogy nehezen nyílok meg idegeneknek, és nem szeretem feleslegesen jártatni a számat.
A blogomban viszont szabadjára engedem a gondolataimat, érzéseimet, majd azok szárnyra kapnak...
Szállnak és szállnak... cikáznak ide-oda.
Aki igazán jól ismer engem, olyannak amilyen vagyok a felszín és a külcsín mögött az tudja, hogy egy nagyon mosolygós, vicces, barátságos lány vagyok.
Az utóbbi lassan egy évben a blognak volt egy hangvétele. Egy negatív hangvétele. Ez minek köszönhető?
Borzalmas időszakon vagyok túl. Csalódások, csalódások, csalódások, csalódások.....
Semmi sem akart úgy sikerülni, ahogyan szerettem volna. A fent említettekből adódóan nem vagyok az, aki oda megy egy másik emberhez és kifogom a vállán sírni minden bánatomat.
Inkább a szavak világba menekülök, így a Láthatatlan Csillagokon keresztül. Ez az én kis "kitérőm".
Aki tud olvasni a sorok között, az érti és érzi, hogy mi is történik, zajlik körülöttem. Aki pedig nem...
Egészen bizonyos, hogy egy teljesen elvont lány benyomását kelthetem. Gondolom én... legalább is.


Volt egy előző oldalam a News and Cultures.
Néhány epés megjegyzés után azt inkább befejeztem, és azután nyitottam meg a Láthatatlan Csillagokat.
Amit semmiképpen sem szerettem volna teljes mértékig személyes blognak. Sőt!
Egyáltalán nem szerettem volna.
De ez nálam úgy látszik kivédhetetlen.
Szeretek írni az életemben megtörténő csodákról, kudarcokról, érzésekről.
Ha leírom, úgy sokkal könnyebb. Mintha egy nagy mázsás súlytól szabadulnék meg. Az már persze megint másik kérdés, hogy ki az aki elolvassa és ki az aki nem... teljesen mindegy. Nem érdekel.
Úgy gondolom, hogy azok az emberek akik nekem fontosak, napi szinten az életem résztvevői azok úgy is elolvassák, és ha van egy kis sütnivalójuk úgy is értik, hogy mit akarok mondani, továbbítani...
Ezek az írások néha nem is köthetőek nagy volumenű dolgokhoz. Elég hozzá egyetlen egy mondat.
Máris megvan az ihlet, és írom is, amit írnom kell.

Jelen esetben az első mondatomból kiderülvén egy nagyon kedves kritika adta a megjelenő szavakat.

Így szólt:

"ezt a láthatatlan blogot te írod???
kicsit beleolvasgattam..

hogy lehet benned ennyi érzés?????????????

most komolyan

ilyen fiatal csajok nagy része 3 értelmes mondatot nem tud magából kinyögni, Te meg úgy írsz, mintha 40 év élettapasztalat lenne benned...

komolyan döbbenet

azért is kérdeztem meg, hogy TE írod-e...
mert nem akartam hinni a szememnek.
mindig is tudtam, hogy egy elképesztően értelmes lány vagy, de most még egy lapáttal rátettél a meggyőződésemre"

Bevallom őszintén ezen kívül egyszer kaptam még egy olyan "kritikát" ami nagyon megérintette a lelkemet, a "kezemet".
Elképesztően jól esik.
Lehet, hogy nincs bennem 40 év élettapasztalata, lehet, hogy nem vagyok egy Hemingway, lehet, hogy sohasem fog megjelenni egyetlen egy cikkem vagy könyvem, de én szeretek írni.
Amikor kislány voltam mindig meséket gépelgettem a ma már őskövületnek számító régi számítógépemen.
Emlékszem az osztálytársaim minden nap mesélték, hogy milyen játékokkal játszottak a számítógépen, én pedig csendben hallgattam. Biztosan ki is nevettek volna, hogyha meghallják, hogy igen a L. Ági nyilván... tipikus, ír. Stréééber. - mint amúgy mindig.
Nem szívesen emlékszem vissza az iskolai évekre. Sokat bántottak. Nem kezdem részletezni, hogy miért. Bár gyanítom nem is kell...
Ági aki mindig a tökéletesre törekszik, aki nem engedi meg magának, hogy hibázzon. Ha valami nem úgy történik ahogy ő elképzelte, akkor napokig máson sem tud agyalni, mint hogyan hozza helyre.
Igen. Ez vagyok én. Mind a mai napig tökéletességre igyekvő, precizitásra hajlamos, maximalista.
Nem szeretem ha hibázok. Nem tudom magamnak megbocsátani. Mindenkinek van defektje. Ez az enyém.

De a blog segít. Segített tegnap. Segített ma. Segíteni fog holnap is. Tudom. A blogom sosem "hagy" el.
Tegnap a nyitott ablaknál gépeltem halkan a bejegyzést.
Ma pedig fekszem a párnáim között, teljes sötétségben, csöndben.
Előttem van a falon Párizs, és a régi idők nagy Ikonjai. Rájuk nézek, és lefelé görbül a szám. Eszembe jut, hogy mennyit néztem ezt a falat úgy, hogy közben majd megszakadt a szívem.
Meg is rázom a fejem, és azt mondom magamban, hogy: soha többé.
Az élet szép. Vége van a "gyászos" időszaknak! Itt a nyár!
Ilyenkor barnább lesz az ember bőre, a nap is fényesebben süt, az emberek többet mosolyognak, a szívünk is megtelik örömmel, boldogsággal. Mások is hasonlókat érezhetnek. Remélem...
Szeretném, hogyha az elkövetkezendő három és fél hónapban nem írnék szomorú írásokat. Élvezni szeretném 2013 nyarát, az érzést ami a májusi széllel szárnyra kapott.
Semmi mást. Élvezni a napot, a pillanatot, egy percig sem agyalni a jövőn. Ti sem tegyétek. Sodródjatok az árral.
Fújjon el benneteket a szél, a mámor, az érzés...
Ha már személyes blog, akkor elmondhatom, hogy most ezen a mai napon, estén boldog vagyok. És csak ennyi számít. Hogy mi lesz holnap? Egy percig sem érdekel. Majd holnap foglalkozom vele. De ma nem.
Aki szeretné tovább követni a Láthatatlan Csillagokat annak garantálom, hogy lesz miről olvasgatnia a nyáron.
Akárcsak a News and Cultures-ban lesz "nyár képekben", élménybeszámoló a nyárról, nyaralásról.
Akit érdekel elolvashatja a tavalyi nyár búcsúztatót még a régi oldalon:
Búcsú a nyártól
katt

Idén Augusztusban nem arról szeretnék írni, mennyire unatkoztam, és semmi produktívval nem töltöttem el az időmet. Most arról szeretnék írni, hogy éltem, élveztem, mertem, s fülledt nyári éjszakákon a hőséget még mindig magából árasztó aszfalton mezítláb sétáltam szalmakalappal a kezemben. Könnyek nélkül.
Ez egy vallomás volt, rólam, nektek.
Ne csak az én "Láthatatlan Csillagomat" keressétek, hanem a sajátotokat is, mert ott van, s ragyog.
xoxo

Képek egy lehetséges múltból, s egy valóságos jelenből.

2013.05.07. Budapest.

Itt ülök a nyitott ablaknál a fotelemben és fürkészem ahogyan a színes autók egyre csak követik és követik egymást.
Figyelem az utcán sétáló ezerarcú embereket, és látom magam is közöttük. Vajon ők mit látnak? Ugyanúgy látnak engem, ahogyan én látom őket? Olyan sok kérdés van bennem, az életről, az életemről.

Még meg-meg csap a hűvös tavaszi szellő. Ilyenkor lehunyom a szemeimet, és egy hasonló kép tárul elém, bár kissé már megfakulva.

Sokszor elképzelem magam, ahogyan ugyanígy, ugyanitt, ugyanebben az ablakban és utcában ülök az erkélynél. Az autóknak a formája megváltozik, épületek tűnnek el, az utca embere pedig más külcsínt kap.
Mi lenne ha ez a László Ági nem '89-ben hanem '19-ben született volna?
Valószínűleg akik ezt most olvassák rázzák a fejüket, hogy ilyen ostobaságot... bevallom én szoktam ilyeneken gondolkozni.
Ugyanaz a barna hajú, apró, félénk lány lennék?
Biztos vagyok benne, hogy plátói szerelmet táplálnék József Attila iránt, s mentorom valószínűséggel Babits Mihály lenne. Nevetnék Gyarmati Fannival, s a kávéházak életét színesíteném.
Több mint valószínű, hogy az egyetemen francia-magyar szakos hallgató lennék, és rajongva olvasnám Radnóti Miklós francia műfordításait.
Igen, nagyjából hasonló lelkületű lennék, nem kétséges.
Azokban a szép és elegáns barna ballonkabátokban járnék, tavaszi szél fútta hajjal a pesti éjszakában.
Elvörösödve fordítanám el a fejem egy kedves férfi szempár láttán, aki nem szégyellne oda jönni hozzám, s néhány kedves szót mondana.

Majd hirtelen újra visszazökkenek a valóságba, és újra 2013 májusába csöppenek. A forgalom nem állt le, az emberek sem alszanak még. Itt ülök a sötét szobában és csak a monitor fénye világít meg. A szemben lévő templom fényei felgyulladtak, egészen éjfélig.
Mennyi minden történt, mennyi minden történik, s mennyi minden történni fog. Nyugtázom magamban.
Különös az életünk, hogy milyen helyekre tud bennünket sodorni. Milyen emberekkel találkozunk az utunk során, milyen érzéseket cipelünk a szívünkben.
Ugyanaz a lány vagyok most a jelenben, mint az álmaimban lévő évtizedekkel idősebb énem.
Szeretem ezeket a különös éjszakákat. Nem mutatnak sokat, mégis oly sokat mondanak.
Kalandoznak a gondolataim. Cikáznak fel s alá. Ahogyan ismerem magam, mire észbe kapok már javában a hajnal óráit számláljuk s nekem még mindig nem nehezedett álom a szememre.
Jelen pillanatban azt mondhatom el, azt hiszem, hogy jól érzem magam. Bár kissé szomorúsággal és "félelemmel" tölt el, hogy pár hónapra megint el kell, hogy köszönjek a szeretett Rabbiképzőtől.
A sok sötét, hideg téli éjszaka után, mintha egy apró fény gyulladt volna a környezetemben. Lehet, csupán csak a tavasz sajátos varázsa ez, ami megtéveszti az ember lányát, de lehet, hogy nem.
 Remélem fénye késő őszig minimum tündökölni fog előttem, hogy erőt meríthessek majd belőle a nehezebb fagyos éjszakákon.

Ezek a buta, kislányos gondolatok szöktek az eszembe ezen az estén, napon.
Mennyi mindenre képes egy fotel, egy ablak, és egy gondolat...
Mielőtt még bezárnám az ablakom, ráadásként kilépek az erkélyre és a távolba mered a tekintetem.
Nagyot sóhajtok, s várom, hogy mit tartogat nekem még az élet, ebben az unalmasnak egyáltalán nem mondható életben.

Május: Van benne valami a földrengésből.

Láthatatlan csillagjaink is megérezték az idei meleg, forró tavaszi napokat.
Hirtelen köszöntött be a korai nyár, szinte még fel sem tudtuk fogni, hogy kiléptünk a hideg, zord télből.
Azok a rideg téli éjszakák...
Úgy gondolom, hogy senki sem szívesen emlékszik vissza, azokra a hosszú szomorú estékre. Annyi minden történt azóta...
Magunk mögött hagyjuk a tél nehézségeit, és felvértezve indulunk neki egy szép, boldog, izgalmas tavasz-nyárnak.

Különös kapcsolatom van már a tavasszal, legfőképpen a Májussal. Nagyon szeretem ezt a hónapot. Nemcsak azért, mert ebben a hónapban születtem, hanem egyszerűen magával ragadó a varázsa. 

A májusnak dallama van, melyet nemzetközi dalszerzők hasztalan igyekeznek lekottázni. 

Már minden megkíséreltek e célból: de mindig csak dallamos zenebona lett belőle, célzásokkal a gyöngyvirágra és a mérsékelten visszafogott szerelemre. 

Az igazi május dallam mélyebb, s egyáltalán nem érzelgős. Van benne valami a földrengésből. De van benne valami a halál neszéből is. Félelmes hónap. 

Okos öregek nem szeretik, óvatosan élnek ízeivel, fényeivel és illataival, lehetőleg elbújnak vagy elutaznak előle. 

Az asztal varázsosan megterül, füvekkel és kétlábú állattal. De az embernek szíve nehéz és nyugtalan. 

A májusi ünnep pogány, és harsány. Minden lármázik, mondani akar valamit. 

A levegő már korán megtelik pezsgő, fanyar illatokkal, barbár fénnyel, egy ókor ünnep kegyetlen, vakító fényességével. Van májusi öngyilkos, ahogy van májusi gyöngyvirág. 

Az ember tehetetlenül menekül e támadás elől a civilizáció bástyái mögé. 

Májusban nem lehet könyvet írni. Olvasni is alig. Minden élet személyes, értelem ellen való támadásnak érzi e sugarakat és illatokat. A májusi napfény kegyetlen és veszedelmesebb, mint az őrjöngő, augusztusi napsütés, amely arany szablyával  vagdalkozik maga körül, keleti harcos módjára, vérben forgó szemekkel, eszeveszetten. 

A május mérgekkel és aranytűvel öl, orgyilkos módra, kivédhetetlenül. Van májusi gutaütés is. A természet nem érzelmes. 

E hónap közhelye a szerelem: pontosabban, mint az egészen rossz és egészen jó regényekben, a szerelem és a halál. 

A természet tüneményeiben van valami a kontárságból és a remekműből. Ez a hónap, mikor sok ember riadtan, kötelességszerűen szerelem után néz, mint ahogy télen hócipőt vásárol vagy nyáron bérletet az uszodába. 

Májusban minden nő Titánia kissé. Egy napon felébred a varázslatból, megnézi a naptárt, bámulja az imádott szamárfejet, csodálkozik. 

Két hét alatt kiárad a városban a lomb. A zöld áradás mindent elönt, elsodor. Mintha valamilyen ismeretlen Duna kiáradt volna. Vastag, fodros hullámokban hömpölyög, az úttest két partján, oly bőséggel és túlzással, mely a veszély érzetét kelti.
Az áradásban férfiak és nők úsznak, anyák és gyermekek, aggok és fiatal párok, egymás kezét fogva, a veszély önkívületébe, csillogó szemekkel, sikolyokkal, melyek megakadnak és elhalnak a torokban.
A madarak vijjognak e boldog túlzás fölött, éhesen és szakszerűen.
A zöld áradás minden tavasszal elsodorja mindazt, ami életemben ház volt, kerítés, biztonság.
Néhány héten át teknők és házfedelek között úszom, otthontalanul, elsodrottan, mely harsog, mint a Mississippi, és veszedelmes, mint az élet...

Tamási Áron gyakran járt "rózsaszaglászni".....

A negyvennégy éves Tamási Áron ás harminchárom éves felesége, Salgó Magdolna először 1942 körül gondolták úgy, hogy jobb ha elválnak. Tíz éve éltek együtt, de csak négy éve voltak házasok.
Szerették egymást, kapcsolatuk mégis válságba jutott.
Tamási Áron ugyanis a hűséget a szülőföldjének tartogatta, nem a nőknek....
Magdó a második felesége és sokadik szerelme volt. A nagyenyedi polgárcsalád lánya festőnek tanult Bécsben, s eközben a budapesti Magyarság című lapnál dolgozott rajzolóként.
A lapba Tamási is írt, a lány pedig meg akarta ismerni az írót, akit akkoriban tett országosan ismertté regénye, az Ábel a rengetegben.

1932-ben ismerkedtek össze, s egy évvel később már az író szerelmi vallomásként Magdának ajánlotta Énekesmadár című színdarabját.
1938-ban házasodtak össze, és Kolozsváron telepedtek le, de a szerelmi próbatételek az ő történetükben túl nehéznek bizonyultak.
Az író nem állt ellen a nőknek, kivált, ha felesége nélkül utazott Magyarországra vagy a szülőfalujába.
Néhány év múlva már a válást fontolgatták, amikor a történelem közbe szólt.
Észak-Erdély visszakerült Magyarországhoz, de ezzel a zsidó törvények is megérkeztek: Magdóból és szüleiből üldözöttek lettek. Az éppen szélsőjobboldallal kokettáló Páger Antal színházi berkekben már azt terjesztette, hogy Tamási azért készül válni Magdótól, mert kínos neki a zsidó feleség. Éppen fordítva történt: a veszély hozta újra össze a házaspárt.
Tamásit azokban a jobboldali körökben, ahol korábban székely testvérüknek szólították, innentől zsidóbérencnek nevezték.
1943-ban még az Ábel betiltása is komolyan szóba került.

Amikor '44 májusában Kolozsváron elkezdték begyűjteni a zsidókat, Tamási megpróbált közbelépni egyik szomszédja érdekében. A detektív közölte vele, hogy hamarosan a feleségét is elviszik.  Magdó még másnap a biztonságosabbnak gondolt Budapestre menekült, Tamásinál pedig házkutatást tartottak.
Az elkeseredett író levelet írt a belügyminiszternek, amelyben mentséget kért Magdónak és szüleinek.
Így a közvetlen veszély egy időre elhárult.
Nem sokkal később a szovjet hadsereg betört Erdélybe, és nyomában sorra állították vissza a román közigazgatást. Tamásiéknak most magyarságuk miatt kellett aggódniuk. Családjával együtt elindult a főváros felé. Útközben, Recsken talált búvóhelyet feleségének és apósáéknak.
Mire Budapestre ért, már Szálasiék voltak hatalmon, az élete újra veszélybe került.

Több helyen bujkált, míg végül Bajor Gizi fogadta be villájába.
A nőknek azonban nem tudott ellenállni, többször kiszökött rejtekhelyéről, hogy valamelyik hölgyismerősét felkeresse, vagy ahogy ő fogalmazott, elmenjen "rózsaszaglászni":

A veszély elmúlása, újra előhívta a korábbi konfliktusokat, ismét felmerült a válás gondolata.
Még remélték, hátha egy kis távollét segít: Magdó visszaköltözött Kolozsvárra, férje pedig elfogadta a neki felkínált budapesti képviselői helyet.

A házasságot azonban nem lehetett megmenteni. 1947 januárjában Magdó megírta férjének egy álmát:
felkérezkedett Farkasfalkán egy szénásszekérre, ám azt mondták neki, nem jöhet, mert már nem Tamási Áron felesége.
"Arra kérlek, tájékozódjál, hogy miképpen lehetne nagyon gyorsan azt a kis formaságot elintézni, amit válásnak neveznek. Csókol kis vándorod: Magdó és csókol a Mackó Zebulon."

Tamási beleegyezett a válásba, akkor már egy tizennyolc éves diáklánynak, későbbi harmadik feleségének udvarolt. A válás előtt újabb levél jött Magdótól:
"Már csak pár napig vagyok a feleséged - azután viszont szeretnék nagyon és emberien jó lenni hozzád. Furcsa, hogy mindkettőnknek egyszerre nehezült így meg az életünk. Ne búsulj Édes, hátha jobb lesz és elviselhetőbb."

Amikor Tamási nem sokkal később újra megnősült, esküvője napján száz szál virágot küldött Magdónak.
Életük végéig szoros, baráti viszonyban maradtak.

It's okay to be Big*****SMILE

Két hetet töltöttem vidéken. Addig sok dolog történt, és volt alkalmam az eddig történteken gondolkozni.
De miután újra elkezdődött az "élet" a hét eleje óta, a mai napon nagyon sok szép, mély, komoly gondolatokat kaptam, egy számomra fontos embertől.
A bennünk, az emberekben lévő Láthatatlan Csillagokról, valamint a felismerésről, hogy az én "láthatatlan csillagomat" csak most kezdtem el látni, végre úgy ahogyan van. Teljes fényében.

A továbbiakban általánosságban fogok írni, az ehhez illő/tartozó dolgokról.

Mi is történik a világunkban?
Nos, az történik, hogy mindenki tökéletes szeretne lenni. Bármennyire is tagadja az emberek többsége, de ez így van. Folyamatos elvárásoknak kell megfelelnünk, nem adhatjuk alább.
Soha sem értettem, hogy az miért jó, hogyha az embereknek feltételezem a többségét a mindennapos reklámokkal, újságokkal, riportokkal, filmekkel azzal bombázzák, hogy csakis akkor, de csakis akkor lehet tiéd a főhős/nő, ha kifogástalan az alakod, csakis akkor kaphatod meg a hőn áhított állást, hogyha a külsőd, egy címlaplányéhoz/fiúhoz  hasonló.
A ruházati üzletekben, ahol a fiatalok rendszeresen megfordulnak, nagyon kevés esetben gyártanak csak az alakjuknak és méretüknek megfelelő ruhát. Természetesen a 34-es és a 36-os méretekkel csordultig vannak a boltok. Ha esetleg az ember lánya/fia még rá is kérdez, hogy nagyobb esetleg nincsen? Akkor azzal az ismerős közömbös fintorral az orrukon közlik, hogy: - Nincs...

Nagyon dühös vagyok emiatt...
Ebből az okból kifolyólag ezeknek az embereknek folyamatos megfelelési kényszerük lesz. Megfelelni az iskolában, munkahelyen, baráti társaságban. Az életük minden adta területén. Ez iszonyatosan nagy teher lehet azoknak, akik nem tudják ezt kezelni.
Csak mosolyogni tudok azokra a férfiakra/nőkre akik bátran, és önfeledten sétálnak az utcán úgy, hogy teljes mértékben tisztában vannak azzal, hogy lehet, hogy nem negyven kilósak, de boldogok. Ennyi a lényege. Hogyha valaki boldog, és kiegyensúlyozott az élete, akkor gyönyörűnek fogják látni mások is.
Természetesen, ha nincsenek magukkal megelégedve az nem jelenti azt, hogy ne lennének csodaszépek. Csak saját maguknak képtelenek bevallani.
Így néha előfordul, hogy gorombán viselkednek embertársaikkal, ki-ki milyen stílusban. Ez nem azért van, mert ők "gonoszak" lennének. Kompenzálni szeretnének ezzel valamit, teljesen egyértelmű.

Én, ismerek ilyen embereket. Teljes őszinteséggel állíthatom, hogy a legnagyszerűbb emberek, akikkel valaha találkoztam.
Súlyos problémákkal küzdenek, ami a megfelelést illeti, tudom, hogy iszonyatosan nehéz munka.
Nincs annál aranyosabb dolog, amikor látod a barátod/barátnőd arcán a mosolyt, amikor elhiszi magáról, hogy milyen szép is igazából.
Vagy amikor kérdezés nélkül feltűnik, hogy változott az alakja, egyre csinosabb. Ebből kifolyólag magabiztosabb is lesz, elég hosszú ideig.
Aztán persze vannak a hullámvölgyek....
Mint az időjárás, ezt jómagam is ismerem. Az a bizonyos jojó effektus.
De nincs ezzel baj. Boldog, mert végre csinosnak látja magát. Felveheti a régen hordott ruháit, hordhatja a megszokottnál eltérőbben a szettjeit. Ilyenkor nagyon boldogok a barátok, ismerősök. Aki egy kicsit is törődik a másikkal.
Tudnunk kell, hogy ezek az emberek nem azért bunkók,  mert alapvetően azok lennének. Szerintem az ilyen embereknek szükségük lenne egy nagy-nagy ölelésre. Akinek csak lehet, adjuk meg. Ettől az egész napunk mosolygós lesz. :-) Hiszen nekünk így is gyönyörűek.
Bárcsak szakíthatnánk végre ezzel a buta berögzüléssel, hogy nem az a tökéletes aki csontsovány.
A plus size igen is lehet, nagyon vonzó.

 Néhány szót még, a már meg nem változtatható dolgokról, a fénylő Csillagjainkról.
Sokan mesélték, hogy mennyi rossz, fájdalmas dolog van a hátuk mögött.
- Kinek nem? - szoktam feltenni a kérdést.
Nem érdemes a kellemetlen, fájó dolgokba bele mennünk. Mindenki a saját kárán tanul. Tudunk kell értékelni az élet már így is adta lehetőségeit. De ilyenek vagyunk... mindig többet és többet akarunk.
Mértékletességre kell magunkat inteni. Nagyon kell vigyázni ezzel a dologgal.
Mindennek és mindenkinek van egy útja amit végig kell járnia. Ez a dolog is olyan, hogy vagy megszokod, vagy megszöksz. Ennyi lehetőségünk van.
Szörnyű az, amikor már se nem megszokni, se nem megszökni nincs erőnk. Alapjáraton működünk, megadjuk a szervezetünknek a legszükségesebb tápanyagokat, pihenést. Végezzük a napi rutint. Majd otthon a fotelben az ablakon kibámulva a saját nyomorúságunkon kesergünk. Hogy lehetett volna így-vagy-úgy is csinálni... hogy tudtak emberek ilyen gusztustalan módon viselkedni?
Teljesen felesleges ezen filozofálni, illetve keseregni. Megtörtént, nem? De.

Akkor meg? Az Ö.valónak én hiszem, hogy pontosan megvolt a célja, hogy mindent úgy alakított, ahogyan.
Bánat? Fájdalom? Csalódottság? Düh?
Ezek az érzések keringenek bennünk?
Engedjük el... hagyjuk elillanni.







Képtelenek vagyunk elfogadni az elfogadhatatlant? Legyünk csak képesek rá.
Megkérdőjelezzük a valaha érzett, gondolt érzéseinket? Ne tegyük. Az emberi szív úgyis mindennel, mindig teljesen tisztában van. Húzhatunk magunk elé falakat, kérdezhetünk meg ezer és ezeregy véleményt, bárki bármit is mond, egyedül saját magunk tudjuk és érezzük, hogy mi is történt valójában.
Bántsanak százan? Kit érdekel????? Mindenki tehet egy HATALMAS szívességet.
A szívünket egy cseppnyire sem érdemes becsapni.
Majd ha mindez megtörtént, és pozitívan állunk a helyzetünkhöz, akkor jön el az igazi "ragyogás".

Ha szembetaláljuk magunkat a nehéz feladatokkal, amiktől oly rettegtünk, egyszer csak megoldhatóak lesznek. Vagy inkább kezelhetőek. 
A félő találkozások pillanata könnyed lesz, idegességtől mentes.
Sok időbe telik mire újra mosolyogni tudunk, de ha ez megtörténik... :-)
Annál szebb dolog nincs is, mint csak mosolyogni, szomorúság nélkül, és figyelni szívünk tárgyát, vágyát, a lelkünknek fontos dolgokat.

Ezekre a dolgokra szerettem volna némi figyelmet szentelni.


Ajánlani tudom, hogy valami ehhez hasonló úton-módon járjunk el. Figyeljünk a barátainkra, szeretteinkre, bátorítsuk őket.
A mint már említett mosolyról pedig csak annyit zárásul, hogy minél többet! :)

XOXO

Az ártatlanság és a tapasztalás dalai

Túl sok könyvet olvasok, és túl sok filmet nézek. Ez vitathatatlan.
De talán ennek a "rossz" szokásomnak hála, ritkán nagyon értékes gyöngyszemekre lehet/tudok bukkanni.
Példának okáért a 'Liberal Arts' c. film. Amely borzalmas magyar fordításban csak így szerepel:
'Így jártam én'. Természetesen ez egy nagyon csúnya félre fordítás, azután, hogy a főszereplőnk az 'Így jártam anyátokkal' c. sorozatban szerepel. Ettől nem lesz jobban eladható a film, inkább ostobának tűnik a fordítóktól ez a húzás. De erről majd később beszélgetünk.

Szóval a film. A színészek valami egészen elragadó módon játszották a szerepüket, pedig alapjáraton se Miss. Olsen húgicától, sem Mr. HIMYM-től nem várhatunk sokat.
De kivételesen megcsillogtatták "színészi" tehetségüket. Nagyon tetszett ahogyan Josh alakította a 36 éves komoly, megfontolt ember szerepét, és Elizabeth a 19 éves diáklányét.

Volt a történetükben valami megható. Nem igazán ismerték egymást. Egyetlen egy délutánt töltöttek el együtt, hosszas beszélgetéssel. Majd ezek után elkezdtek levelezni egymással. A fiú a lány kérésére kézzel írott leveleket küldözgetett neki. Elgondolkodtató volt, hogy milyen jó érzés is valakitől a postán levelet kapni, várni minden egyes áldott nap, hogy az illető üzenjen. Nem pedig az "okostelefonok" pittyegésére figyelni. Nagyon divatja múlt, igaz. De számomra mégis sokkal több értékkel rendelkező gesztus, na meg persze romantikus... mondjuk ki, igen! Romantikus volt látni, ahogyan a fiatal lány várja a férfi kézzel írt leveleit, és együtt elszomorodni a főszereplővel ha nem jött levél.
Levelezgettek egyetlen egy délután után, és érdekes volt, hogy bár szinte nem is ismerték egymást, de már rögtön az első pillanattól kezdve valami egészen különlegeset kezdtek el érezni.

Biztosan csak a nők szoktak ilyesféle dolgokon gondolkozni, de mi van ha tényleg léteznek ilyen dolgok? Amikor rögtön felismerjük egy idegben azt a régi ismerős érzést. Mintha már találkoztunk volna... Hiszen miért ne lehetne így?
De erről már írtam is korábban. Amikor a hasonló emberek nem a jó időben találkoznak.
Nem tudom, hogy ez minek lehet az oka, mit kell tanulnunk az ehhez hasonló helyzetekből. Bár kijelenthetem, saját bőrömön tapasztalva, hogy csakis fejlődhetünk. Bölcsebbek, tapasztaltabbak, erősebbek leszünk.

Megmosolyogtató volt amikor Jesse-nek komoly fejtörést okoz a lány és a közte lévő tizenhat év korkülönbség. Muszáj voltam megörökíteni ezt a pár képsort, íme: :)

Majd a kézzel írt levelezések során, a lány meginvitálja, hogy látogassa meg az Egyetemen. A fiatalember eleget is tesz a kérésnek, bár iszonyatosan kellemetlenül érzi magát. Nagyon vágyik a lány társaságára, szinte belebetegszik, hogy nem láthatja, de a kín is szétfeszíti, mert belül az érzi, hogy rosszul cselekszik.
Így hát, sok-sok kevésbé említésre méltó dolog után, amikor arra kerülne a sor, hogy töltsék együtt az éjszakát, a fiú -Nemet mond.
Miközben néztem a filmet, hirtelen a takarómra csaptam, hogy WHY????!!!! Miért, ember??? Miért nem???
Aztán jobban belegondolva, ha hasonló szituációba lettem volna, mint a srác lehet, hogy én is nemmel feleltem volna. (Többek között figyelembe véve azt a tényt, hogy a lány közölte vele, hogy még szűz.)
Nem akarta, hogy Elizabeth vele tapasztaljon meg bizonyos dolgokat, arra megvannak a korabeli fiúk is.

Majd szépen fogta magát, é vissza utazott New Yorkba. Elizabeth pedig könnyek között gubbasztva a kollégiumi szobájában, ágyban, párnák között sírt.
Olyan sokszor eszembe/eszünkbe juthat a sors tényleg különös fintora. Ahogyan a lány is mondta, mindenben passzoltak, kedvelték egymást, de néha bizonyos konvenciók győzedelmeskednek.
Pár hónappal később Jesse meglátogatta Beth-t, és semmi mást nem mondott a lánynak, csak, hogy ne siettesse az életét. Ahogyan a mondás is tartja: "Aminek jönnie kell jönni fog..."
Ha valaha lennie kell majd közös jövőjüknek, az úgyis úgy lesz. A "megírt" dolgokon bármennyire is akarunk nem lehet változtatni. Csak tanuljon meg várni. Tapasztaljon, amennyit csak lehet.
Ezért jelképesen William Blake: Az ártatlanság és a tapasztalás dalai c. verses kötetet ajándékozta a lánynak.
Amit történetesen jómagam is forgattam néhányszor. Valóban vannak olyan versei, amelyek rettenetesen passzolnak egy ehhez hasonló szituációhoz.
A film végén Jesse egy vele hasonló korú hölggyel üldögél a kanapén és az időről beszélgetnek. Arról, hogy milyen szép is lesz majd megöregedni.
A srácnak eszébe jut, amikor papíron megörökítette, hogy amikor ő 84 lesz, Beth 71. Alig várja, hogy eljöjjön az a perc, hogy öregen, kéz a kézben öregedhessen meg azzal a fiatal lánnyal, akivel valami egészen különleges kapcsolata szövődött.
Sok mindent lehet tanulni ebből a filmből, én úgy gondolom. Bármennyire is tartsák sokan másfél órányi csöpögésnek. Szerelemről, útkeresésről, tapasztalatról, az életről is szól.
Az életünkben meghozott döntéseinkről. A fájdalmasan kimondott "nemekről" és gyorsan meghozott "igenekről".
Vagyok annyira szentimentális, hogy hiszek az ilyen sorsszerű találkozásokban, mint ami a filmben is megtörtént. Biztos, hogy vannak rá példák, ha elvétve is, de talán vannak.
Járjunk nyitott szemmel, ismerjük fel az élet adta lehetőségeket bizonyos helyzetekben, és ne féljünk.
Hosszas "írói" hallgatás után engem ez a film érintett meg annyira, hogy írásba is foglaljam. Megtörte a csöndemet, ha másra nem is, de erre mindenképpen jó volt.
Toda!