Mert úgy kezdődött, mint egy vers: egy éjjel, azzal a néma hangtalan zenével - nem volt tovább.
Egy napon észrevettem, hogy szeretem. Miért?
A kérdés érdekelt, mert ostoba volt, s a tetejébe megválaszolhatatlan.
Iparkodtam felelni e kérdésre.
Így feleltem: szeretem ezt a nőt, másképp, mint a többit, másképp, mint mindenkit aki előtte volt.
Mikor átölelem, mikor karjaimba zárom, e mozdulattal szeretném megmenteni a világtól.
Nem magamnak szeretném megmenteni: önmagának, esetleg az utókornak, a halhatatlanságnak.
Úgy érzem, valami roppant becses és értékes, amit a sors személyében reám bízott.
Legszívesebben mindig csak adnék neki valamit, meleg ruhát, hogy ne fázzon, csillogó ékszert, hogy örüljön, valami szépséget, puhaságot, kedvességet szeretnék beleadni az életébe, hangsúly nélkül, sőt viszonszolgálat és szerelmi kamat nélkül. Ez az érzés beteges.
Valószínűleg nemcsak azért szeretem, mert szép. Sok szép nőt ismertem, és egyiket sem szerettem.
Valami van benne, ami számomra elmondhatatlanul ismerős. Mintha egyszer már együtt lettünk volna, kígyók és Luciferek között, nagyon régen, a Paradicsomban.
Talán mirigyműködése miatt szeretem. Vagy, mert a szája lehelete ismerős. Vagy, mert neve olyksmerősen cseng, hogy halódva is kimondom majd, mint az egyetlen nevet e földön, mint az élet értelmét.
Szeretni annyi, mint ismerni, egészen ismerni.
Miért nem ismerem igazán a többit, miért ismerem ezt, első pillanattól? Nem értem.
Márai Sándor
2013. február 28., csütörtök
Március
Nagyon boldog vagyok, hogy még egyszer megéltem érkezésed Március!
Az influenzán át gázoltunk feléd, a tél dögvészén, a sötétség alvilági birodalmán át. Mint aki tárnából, bányalégből érkezik, sáros lábakkal és elfulladt tüdővel, megállok a napvilágon, kifújom magam és énekelni kezdek.
Ezt éneklem: üdvözöllek Március! Időbe telik, amíg az ember megtanulja, hogy lehet örülni egy naptári adatnak is.
Március külön évszak, semmi köze a télhez, tavaszhoz. Külön világítása van. Még nincs növénye, csak a hóvirág, ez a minta érték nélkül. Már nincs bál, még nincs uszoda. Még fűtünk, de már felöltjük délelőtt az átmeneti kabátot.
Ez még nem a szerelem hónapja, mint a május, s már nem a szövődmények hónapja, mint a február. Nincs külön dallama, nincs nagy tétele. Ez a közzene.
Észreveszem, hogy néhány napja másképp ébredek. Ilyesmit gondolok, félálomban: mégis! Vagy: hátha, megpróbálom!
Egy hét előtt még komoran hittem benne, hogy legokosabb, ha átadom magam végzetemnek, nem próbálom meg, belenyugszom. Közben történt valami.
A külső világban még nincs nyoma. A természet titkos műhelyeiben, még dolgozik új alkotásain, nem árulja el titkait, világraszóló újdonságait. A díszletek még téliek. Csak a fény más, mely a kopott díszletekre hull.
Szemem dörzsölöm, dideregve nézek körül, boldogan ásítok, ezt gondolom: kérlek, csak még egyszer!
Csak színe van és illata. Ez még nem a virágok parfümje, nem is az a meleg, állati földszag, amely néhány hét múlva, nedves erjedéssel, fehér és bódító gőzökkel fejfájást okoz és őrültségekre késztet.
Kis, üde illat ez, olyan, mintha szellőztetnének.
A téli ruhákat még nem tanácsos kámforba tenni.
A téli szerelmeket még nem tanácsos elfelejteni. Minderre szükség lehet még.
Dideregve és kíváncsian ülünk a fényben, az égre nézünk.
Nem várunk semmi különösen jót. De örülünk, hogy kezdődik.
Az influenzán át gázoltunk feléd, a tél dögvészén, a sötétség alvilági birodalmán át. Mint aki tárnából, bányalégből érkezik, sáros lábakkal és elfulladt tüdővel, megállok a napvilágon, kifújom magam és énekelni kezdek.
Ezt éneklem: üdvözöllek Március! Időbe telik, amíg az ember megtanulja, hogy lehet örülni egy naptári adatnak is.
Március külön évszak, semmi köze a télhez, tavaszhoz. Külön világítása van. Még nincs növénye, csak a hóvirág, ez a minta érték nélkül. Már nincs bál, még nincs uszoda. Még fűtünk, de már felöltjük délelőtt az átmeneti kabátot.
Ez még nem a szerelem hónapja, mint a május, s már nem a szövődmények hónapja, mint a február. Nincs külön dallama, nincs nagy tétele. Ez a közzene.
Észreveszem, hogy néhány napja másképp ébredek. Ilyesmit gondolok, félálomban: mégis! Vagy: hátha, megpróbálom!
Egy hét előtt még komoran hittem benne, hogy legokosabb, ha átadom magam végzetemnek, nem próbálom meg, belenyugszom. Közben történt valami.
A külső világban még nincs nyoma. A természet titkos műhelyeiben, még dolgozik új alkotásain, nem árulja el titkait, világraszóló újdonságait. A díszletek még téliek. Csak a fény más, mely a kopott díszletekre hull.
Szemem dörzsölöm, dideregve nézek körül, boldogan ásítok, ezt gondolom: kérlek, csak még egyszer!
Csak színe van és illata. Ez még nem a virágok parfümje, nem is az a meleg, állati földszag, amely néhány hét múlva, nedves erjedéssel, fehér és bódító gőzökkel fejfájást okoz és őrültségekre késztet.
Kis, üde illat ez, olyan, mintha szellőztetnének.
A téli ruhákat még nem tanácsos kámforba tenni.
A téli szerelmeket még nem tanácsos elfelejteni. Minderre szükség lehet még.
Dideregve és kíváncsian ülünk a fényben, az égre nézünk.
Nem várunk semmi különösen jót. De örülünk, hogy kezdődik.
2013. február 27., szerda
way
Egy ilyen szép estén úgy gondoltam, hogy a Kazinczy utcától hazáig sétálok.
A zsinagóga mellett elhaladva a szívem hatalmasat dobbant, és fürkészni kezdtem azokat a "láthatatlan csillagokat" amelyek csak az én szemeim előtt láthatóak.
Annyi minden jutott az eszembe. Edith Piaf-ot hallgatva valahogy minden annyira tisztán és magától értetendő volt. Nem is tudom, hogy az emberek miért rágódnak annyit problémákon.
Egy kiadós séta a kifutóban lévő télben nagyon lélekmelengető tud lenni.
Mostanában nem is igazán értem, hogy mi történik körülöttünk, az életünkben.
Valami van a levegőben, de még Én sem tudom megmagyarázni, hogy mi is az igazából. Mintha készülőben lenne valami, és egyre csak várat, és várat magára...
Nem vettem sietősre a lépteim. A már jól ismert "bánat utcám" egyik percről a másikra átalakult a "nagy gondolatok utcájává".
Eszembe jutottak gondolatok, melyeket soha sem mondunk ki, pedig lehet, hogy néha mennyit tudnánk segíteni vele az életünkben. Beugrottak képek, arcok...
Miért pont most? Miért pont ezek a dolgok ölelnek bennünket körül? Miért? Annyi miért van...
Mindenkinek végig kell járnia a saját személyes történetét. Ahogyan a nagy írók is mondják.
Kérdésekre várunk, és a fel sem tett kérdés válaszát latolgatjuk.
Az életünket annyival egyszerűbbé tudnánk tenni. De mindig van miért aggodalmaskodni...
Minden annyira kézenfekvő, és tapintható. De játszmázunk, egyre csak játszmázunk... szinte már létezni sem tudunk nélkülük.
Persze az okosak azt mondják, hogy az emberek szavak nélkül is értik egymást. Ezzel végtére is, egyet kell, hogy értsek. Elkezdtem figyelni az utcán az emberek szemeit. Annyi mindent elárul. Nem is tudom, hogy hány másodpercre tud találkozni valakivel az ember tekintete, de annyira árulkodó. Ott van minden a másodpercek pillanatában. Egy pillantás. Ha a szemek beszélni tudnának... bár végtére is, mégis csak beszélnek. Kimondatlanul, de beszélnek.
Találkozhatunk hazugsággal, megvetéssel, kedvességgel, érdeklődéssel, fájdalommal, boldogsággal, tudatlansággal.
Hazafelé is azzal szórakoztattam magam, hogy figyeltem az emberek szemeit. Megannyi tekintettel találkoztam. Ők vajon mit láttak az enyémben? Szívesen megkérdezném tőlük...
Lassan vége a télnek. Éledni kezd a természet, és a kedvenc időszakom a tavasz veszi kezdetét.
Azaz időszak, amikor a villamoson ülve hallani lehet a madarak csiripelését, érezni lehet a virágzó fák illatát, és az embereknek egyre több mosoly húzódik az arcára. Nemcsak a testünk, hanem a lelkünk is szépen, de lassan melegszik felfelé. Nagyon vártam már ezt az időt. Télen valahogy jobban utolérik az embert, az ártó dolgok. Bár csak saját tapasztalatból beszélhetek...
Tényleg nagyon sok dolog jutott az eszembe ezalatt a húsz perc alatt amíg haza értem. Olyan sok mindent megfogalmaznék, hogyha tudnám, hogyan kell. Ezek is csak nagyon gyenge próbálkozások, amit eddig leírtam. Valahogy így, és itt nem ugyanúgy hangzik.
A francia sanzonok úgy tűnik ilyen hatással vannak ránk/rám...
Viszont ami biztos, hogy a séta slágere: Piaf: Non, Je ne regrette rien c. száma lett, ami annyit tesz magyarul, hogy: Nem, nem bánok semmit sem...
A zsinagóga mellett elhaladva a szívem hatalmasat dobbant, és fürkészni kezdtem azokat a "láthatatlan csillagokat" amelyek csak az én szemeim előtt láthatóak.
Annyi minden jutott az eszembe. Edith Piaf-ot hallgatva valahogy minden annyira tisztán és magától értetendő volt. Nem is tudom, hogy az emberek miért rágódnak annyit problémákon.
Egy kiadós séta a kifutóban lévő télben nagyon lélekmelengető tud lenni.
Mostanában nem is igazán értem, hogy mi történik körülöttünk, az életünkben.
Valami van a levegőben, de még Én sem tudom megmagyarázni, hogy mi is az igazából. Mintha készülőben lenne valami, és egyre csak várat, és várat magára...
Nem vettem sietősre a lépteim. A már jól ismert "bánat utcám" egyik percről a másikra átalakult a "nagy gondolatok utcájává".
Eszembe jutottak gondolatok, melyeket soha sem mondunk ki, pedig lehet, hogy néha mennyit tudnánk segíteni vele az életünkben. Beugrottak képek, arcok...
Miért pont most? Miért pont ezek a dolgok ölelnek bennünket körül? Miért? Annyi miért van...
Mindenkinek végig kell járnia a saját személyes történetét. Ahogyan a nagy írók is mondják.
Kérdésekre várunk, és a fel sem tett kérdés válaszát latolgatjuk.
Az életünket annyival egyszerűbbé tudnánk tenni. De mindig van miért aggodalmaskodni...
Minden annyira kézenfekvő, és tapintható. De játszmázunk, egyre csak játszmázunk... szinte már létezni sem tudunk nélkülük.
Persze az okosak azt mondják, hogy az emberek szavak nélkül is értik egymást. Ezzel végtére is, egyet kell, hogy értsek. Elkezdtem figyelni az utcán az emberek szemeit. Annyi mindent elárul. Nem is tudom, hogy hány másodpercre tud találkozni valakivel az ember tekintete, de annyira árulkodó. Ott van minden a másodpercek pillanatában. Egy pillantás. Ha a szemek beszélni tudnának... bár végtére is, mégis csak beszélnek. Kimondatlanul, de beszélnek.
Találkozhatunk hazugsággal, megvetéssel, kedvességgel, érdeklődéssel, fájdalommal, boldogsággal, tudatlansággal.
Hazafelé is azzal szórakoztattam magam, hogy figyeltem az emberek szemeit. Megannyi tekintettel találkoztam. Ők vajon mit láttak az enyémben? Szívesen megkérdezném tőlük...
Lassan vége a télnek. Éledni kezd a természet, és a kedvenc időszakom a tavasz veszi kezdetét.
Azaz időszak, amikor a villamoson ülve hallani lehet a madarak csiripelését, érezni lehet a virágzó fák illatát, és az embereknek egyre több mosoly húzódik az arcára. Nemcsak a testünk, hanem a lelkünk is szépen, de lassan melegszik felfelé. Nagyon vártam már ezt az időt. Télen valahogy jobban utolérik az embert, az ártó dolgok. Bár csak saját tapasztalatból beszélhetek...
Tényleg nagyon sok dolog jutott az eszembe ezalatt a húsz perc alatt amíg haza értem. Olyan sok mindent megfogalmaznék, hogyha tudnám, hogyan kell. Ezek is csak nagyon gyenge próbálkozások, amit eddig leírtam. Valahogy így, és itt nem ugyanúgy hangzik.
A francia sanzonok úgy tűnik ilyen hatással vannak ránk/rám...
Viszont ami biztos, hogy a séta slágere: Piaf: Non, Je ne regrette rien c. száma lett, ami annyit tesz magyarul, hogy: Nem, nem bánok semmit sem...
2013. február 26., kedd
jegyesség telefonhívásra
1920 decemberében a húszéves Szabó Lőrinc felhívta telefonon menyasszonyát annak külügyminisztériumi munkahelyén. Közölte a huszonöt éves Tanner Ilonával, hogy megegyezett lakótársával, Babits Mihállyal, hogy a nő őhelyette Babits fogja elvenni feleségül.
Ilona először ugratásnak vélte a hívást, de aztán Lőrinc átadta harminchét éves mesterének a kagylót.
Babits zavartan beleszólt a telefonba: "Igen mindent úgy szeretnék, ahogyan az imént Lőrinc elmondta."
Végül aznapra találkát beszéltek meg a Centrál kávéházban.
A két költő ismertette Ilonával az előző éjjel kötött egyességet. A nő meglepetésükre elfogadta az ajánlatot, és nemsokára már együtt tárták Babits és Ilona jegyességének hírét meglepett barátaik elé.
Egy órával később ,ár az eljegyzési vacsora is megvolt a Víg agglegény kocsmában.
Ezután hármasban mentek az Est moziba, mint annyiszor korábban, csak most már Mihály fogta Ilona kezét.
Az esküvő két héten belül megköttetett. Ilona Török Sophie néven lett Babits Mihály társa egy életen át.
Mindez egy évvel korábban kezdődött.
Szabó Lőrinc Babits Reviczky utcai lakásában lakott, titkára, tanítványa, barátja volt egy személyben. A fiatal költő rajongott a mesteréért, aki rövid ismeretség után fogadta be lakásába a Budapestre érkezése után nyomorban élő fiatalembert.
Munkája nem volt Babits mellett megerőltető.
Egy nap mégis akadt tennivaló. Egy fiatal hölgy érkezett a verseivel, amelyet a Nyugat vezető költőjének hozott.
Ilonka nem volt tehetségtelen költőnő. Tizenhét éves kora óta írt verseket. Célja a Nyugatba való bekerülés volt, ezért gondolta, hogy a lakásán keresi fel Babitsot.
A költőt azonban feszélyezte, hogy nincs megborotválkozva, ezért Szabó Lőrincet kérte meg, hogy foglalkozzon a vendéggel. A fiatalember még soha sem látott ilyen szép költőjelöltet, úgyhogy azonnal udvarolni kezdett neki. Nemsokára együtt mentek kávéházba, moziba.
Szabó Lőrinc beleszeretett Ilonába. Sokszor szerveztek az idősebb költővel programot, mert sajnálták, hiszen nem régen volt túl egy szakításon. A fiatalok gyűrűt is váltottak, minden a legnagyobb rendben ment.
Amíg Babits el nem mondta tanítványának, hogy tetszik neki a menyasszonya. Az éjszakán át tartó egzaltált beszélgetés során megszületett az alku, a mit sem sejtő fiatal nő sorsáról. Jött a másnapi telefon, és hamarosan az esküvő.
Szabó Lőrinc és Ilona innentől kezdve kerülték egymást.
Babitsné, immár Török Sophie-ként egy idő után dühöt érzett volt vőlegénye iránt.
A szokatlan jegyesség történetét mindketten másképpen beszélték el. Babits és Ilona házassága nem volt szerelmi házasság, legalább is Ilona nem érzett szerelmet férje iránt. Rajongott érte, gondoskodott róla, de nem volt szerelmes belé.
Különös házasságuk azonban már egy másik történet...
Ilona először ugratásnak vélte a hívást, de aztán Lőrinc átadta harminchét éves mesterének a kagylót.
Babits zavartan beleszólt a telefonba: "Igen mindent úgy szeretnék, ahogyan az imént Lőrinc elmondta."
Végül aznapra találkát beszéltek meg a Centrál kávéházban.
A két költő ismertette Ilonával az előző éjjel kötött egyességet. A nő meglepetésükre elfogadta az ajánlatot, és nemsokára már együtt tárták Babits és Ilona jegyességének hírét meglepett barátaik elé.
Egy órával később ,ár az eljegyzési vacsora is megvolt a Víg agglegény kocsmában.
Ezután hármasban mentek az Est moziba, mint annyiszor korábban, csak most már Mihály fogta Ilona kezét.
Az esküvő két héten belül megköttetett. Ilona Török Sophie néven lett Babits Mihály társa egy életen át.
Mindez egy évvel korábban kezdődött.
Szabó Lőrinc Babits Reviczky utcai lakásában lakott, titkára, tanítványa, barátja volt egy személyben. A fiatal költő rajongott a mesteréért, aki rövid ismeretség után fogadta be lakásába a Budapestre érkezése után nyomorban élő fiatalembert.
Munkája nem volt Babits mellett megerőltető.
Egy nap mégis akadt tennivaló. Egy fiatal hölgy érkezett a verseivel, amelyet a Nyugat vezető költőjének hozott.
Ilonka nem volt tehetségtelen költőnő. Tizenhét éves kora óta írt verseket. Célja a Nyugatba való bekerülés volt, ezért gondolta, hogy a lakásán keresi fel Babitsot.
A költőt azonban feszélyezte, hogy nincs megborotválkozva, ezért Szabó Lőrincet kérte meg, hogy foglalkozzon a vendéggel. A fiatalember még soha sem látott ilyen szép költőjelöltet, úgyhogy azonnal udvarolni kezdett neki. Nemsokára együtt mentek kávéházba, moziba.
Szabó Lőrinc beleszeretett Ilonába. Sokszor szerveztek az idősebb költővel programot, mert sajnálták, hiszen nem régen volt túl egy szakításon. A fiatalok gyűrűt is váltottak, minden a legnagyobb rendben ment.
Amíg Babits el nem mondta tanítványának, hogy tetszik neki a menyasszonya. Az éjszakán át tartó egzaltált beszélgetés során megszületett az alku, a mit sem sejtő fiatal nő sorsáról. Jött a másnapi telefon, és hamarosan az esküvő.
Szabó Lőrinc és Ilona innentől kezdve kerülték egymást.
Babitsné, immár Török Sophie-ként egy idő után dühöt érzett volt vőlegénye iránt.
A szokatlan jegyesség történetét mindketten másképpen beszélték el. Babits és Ilona házassága nem volt szerelmi házasság, legalább is Ilona nem érzett szerelmet férje iránt. Rajongott érte, gondoskodott róla, de nem volt szerelmes belé.
Különös házasságuk azonban már egy másik történet...
2013. február 25., hétfő
2013 Oscar Winners
Legjobb film: Argo
Legjobb női főszereplő: Jennifer Lawrence
Legjobb férfi főszereplő: Daniel Day-Lewis
Legjobb férfi mellékszereplő: Cristoph Waltz
Legjobb női mellékszereplő: Anne Hathaway
Legjobb rendező: Ang Lee (Life of Pi)
Legjobb eredeti forgatókönyv: Quentin Tarantino: "Django Unchained"
Legjobb betétdal: "Skyfall"
Legjobb kosztüm: "Anna Karenina"
Legjobb smink: Les Miserables
Legjobb látványterv: "Lincoln"
2013. február 21., csütörtök
"you can't start a fire in the pouring rain"
I may never understand why you left.
I guess I just have to accept this is the way it was meant to be.
Kind of like how I never understood how the ocean just stops at the shore.
And why it doesn't wash away the land, if only someone could hold my heart and my hand.
And make it feel like you did, and not give up so easy.
There's no need to be angry, it's okay to be sad.
I just have to trust there's something better for me out there swirling around in the universe.
Someone who will believe in themselves as much as I do.
And never take a wish for granted and always count the stars.
Looking back, you're always closer than you thought.
There's no point now in starting something new.
The heart wants what the heart wants.
And none of it matters in the end if you can't love someone back.
Love and truth are whispering, "you can't start a fire in the pouring rain"
I guess I just have to accept this is the way it was meant to be.
Kind of like how I never understood how the ocean just stops at the shore.
And why it doesn't wash away the land, if only someone could hold my heart and my hand.
And make it feel like you did, and not give up so easy.
There's no need to be angry, it's okay to be sad.
I just have to trust there's something better for me out there swirling around in the universe.
Someone who will believe in themselves as much as I do.
And never take a wish for granted and always count the stars.
Looking back, you're always closer than you thought.
There's no point now in starting something new.
The heart wants what the heart wants.
And none of it matters in the end if you can't love someone back.
Love and truth are whispering, "you can't start a fire in the pouring rain"
2013. február 20., szerda
Szívünknek kedves Mackóról
Alan Alexander Milne was born on the 18th of January
1882 in (Hampstead,)London. (He was the
youngest of three sons born to John Vine Milne and Sarah Maria Heginbotham.) His father
was a schoolmaster at the school where Alan get his first education. He
continued his education at Westminster School and Trinity College, Cambridge,
where he graduated with a degree in mathematics (in 1903). Milne's first literary efforts
were published in the humorous magazine Punch, where, in 1906 Milne started to
work as Assistant Editor. In 1913 Milne married Dorothy de Selincourt, the
God-daughter of Punch editor,( Owen Seaman.)
With the outbreak of the First World War, Milne joined
the army (as a
signaling officer) in February 1915. He was sent to France in the Spring of 1916 but he left
the front lines later that year suffering from fever. He discharged from the
army in February 1919. After leaving the army, Milne gave up his post at Punch
and concentrated on writing plays. In 1923 his first children's poem 'Vespers'
was published in Vanity Fair. The poem featured his son Christopher Robin.
In 1924, after the success of 'Vespers' Milne
published a book of children's poems entitled 'When We Were Very Young', with
drawings by Punch illustrator, Ernest Shepard. This book includes a poem about
a Teddy Bear. This was Pooh's first unofficial appearance in A.A. Milne's
writing. 'When We Were Very Young' proved to be an instant success and sold
over 50,000 copies within eight weeks.
A collection of short stories for children Gallery
of Children, and other stories that became part of the Winnie-the-Pooh
books, were first published in 1925. Milne's
contribution for the Christmas Eve issue of the Evening News was a bedtime
story that he had made up for his son about adventures he had with his Teddy
Bear who was known as Winnie the Pooh. It was also at this time that the Milne
family moved to the cottage at Cotchford Farm in Sussex which later provided
the setting for the Pooh books.
This bedtime story formed the first chapter of Milnes
next book entitled 'Winnie-the-Pooh' (1926). This book was followed by the
verses 'Now We are Six' (1927), and 'The House at Pooh Corner' (1928). In an
attempt to shield his son from the publicity generated by the success of the
Pooh stories, Milne announced that 'The House at Pooh Corner' would be his last
Christopher Robin book.
Interestingly, Milne didn't write the Pooh stories and
poems for children but instead intended them for the child within us. He also
never read the stories and poems to his son Christopher. Although Milne went on
to write other plays and novels, these Pooh stories remain his best known work.
In 1952, Milne underwent an operation of the brain,
which left him an invalid. He survived the operation and returned to his home
in Sussex, where he spent the rest of his life. After a long illness, he died
on 31st January, 1956.
Ashdown Forest: the setting for the stories
The Winnie-the-Pooh
stories are set in Ashdown Forest, Sussex, England. Alan Milne, bought
a country retreat for himself and his family at Cotchford Farm, near Hartfield, East Sussex,
in 1925. Christopher, who was an only child born in 1920 and whose closest
childhood relationship was with his nanny, spent his early years happily
exploring the Forest. It is the Ashdown Forest landscape, and Christopher's
reports of his experiences and discoveries there, that provided inspiration and
material for A.A. Milne's stories. Many
locations in the stories can be linked to real places in and around the forest.
Several of the sites described in the books can be easily identified, although
their names have been changed. For example, Five Hundred Acre Wood, became Hundred
Acre Wood.
Tigger
A stripy, bouncy animal. making " loud noises all the time. Ask him and he'll say that he swims, jumps, flies, and climbs trees better than anyone—but one thing is for sure, Tigger is a master at bouncing. Described as Friendly, Grand, Large, and Helpful. Although his endless energy can sometimes get him in trouble. Like a playmate for kids."Tigger said it was difficult to explain to anybody who wasn't a Tigger himself..."
Rabbit
A Very Important Animal. With so many friends and relations to look after, Rabbit's days are busy indeed! But Rabbit is an expert at Organization (and Thinking and Spelling, too) and always finds time to visit—or devise a Plan. Full of Ideas, Rabbit is the Brain in the group."Rabbit's clever…and he has a Brain. I suppose that's why he never understands anything..."
Owl
A Wise and Thoughtful Animal. Owl's intelligence is known throughout the Hundred Acre Wood, as his talents for writing, spelling, and other educated and special tasks. Owl's home at The Chestnuts is grander than everyone else's—equipped with both a knocker and a bell-pull! Owl is wise and often consulted for advice."And if anyone knows anything about anything, it's Owl who knows something about something..."
Kanga
A kangaroo, mother of Roo. Kanga is a doting and thoughtful mother, routinely found carrying Roo around in her pouch. She displays many maternal attributes, such as: making sure that there are enough watercress sandwiches to go round, telling you what to do, giving baths, and knowing how to play a joke. Not only is she the fastest animal in the Hundred Acre Wood, but she is also one of the most generous. For kids : Like parents, they need to feel safety and adult behavior and the most important: true love towards her kid. patience towards Tigger for example."Now it happened that Kanga had felt rather motherly that morning..."
Winnie the Pooh books and
videos have been translated in 29 languages.
You can see all of the real plushies that inspired the
characters at the New York Public Library.
With one exception –Christopher Robin lost his Roo plush in the thirties, so it
is sadly missing from the collection.
Winnie the Pooh is also
called Pooh, or Pooh Bear, but never, ever, just Winnie.
He has also left his mark on the real world as well. There are streets in Warsaw and Budapest named after him.
(Pesterzsébet)
10 things Winnie the Pooh taught me about
life:
1. Positive
Thinking. “However,”
he said, brightening up a little, “we haven’t had an earthquake lately.” (The
House at Pooh Corner, p. 11) Although Eeyore is generally known as the gloomy
one, even he can look on the bright side occasionally.
2. Empathy. “What
about me?” said Pooh sadly. “I suppose I shan’t be useful?” “Never mind, Pooh,”
said Piglet comfortingly. “Another time, perhaps.” (Winnie the Pooh, p. 95)
Piglet, being a Very Small Animal, acutely understands what it is like to feel
useless.
3. Gratitude. But Eeyore
wasn’t listening. He was taking the balloon out, and putting it back again, as
happy as could be… (Winnie the Pooh, p. 89) It doesn’t matter to Eeyore that
Piglet meant to give him an inflated balloon and Pooh meant to give him a pot
of honey for his birthday and what he got was a popped balloon and an empty
pot. He enjoys his gifts because his friends thought to give them to him.
4. Creative
Problem Solving. In the very first story of the very first book we learn about Pooh’s
Passion for Honey. In Pooh’s quest for honey, the bees have become suspicious
of him, and thus he needs a new plan that will allow him to fly under the radar
and stealthily take the honey. He decides on attaching himself to a balloon.
But a blue balloon or a green balloon?
He explains the benefit of each to Christopher Robin: “When you go after
honey with a balloon, the great thing is not to let the bees know you’re
coming. Now, if you have a green balloon, they might think you were only part
of the tree and not notice you, and if you have a blue balloon, they might think
you were only part of the sky and not notice you.” (Winnie The Pooh, p.
13)
5. The
Importance of Education. “But to the Educated - mark this, little Piglet – to
the Educated, not meaning Poohs and Piglets, it’s a great and glorious A."
(The House at Pooh Corner, p. 88) Those who can spell in the Hundred Acre Wood
are the ones the others look up to. Owl is wise and often consulted for advice
because he can spell Tuesday.
6. Taking
Pleasure in the Simple Things in Life. And that was the beginning of a
game called Poohsticks, which Pooh invented, and which he and his friends used
to play on the edge of the forest. (The House at Pooh Corner, p. 95) Poohsticks
may be one of the simplest games invented, but with the right friends, it can
be endlessly entertaining.
7. Get Along
With Everyone. “Tigger is all right, really,” said Piglet lazily. “Of course he is,” said
Christopher Robin. “Everybody is really,” said Pooh. “That’s what I think.”
(The House at Pooh Corner, p. 108) Even though Tigger is strange to them at
first, the other characters soon embrace him as a friend. If these woodland
creatures are able to put aside their, at times, staggering differences,
certainly we human beings can as well.
8. Take Time
to Do Nothing. “It means just going along, listening to all the things you can’t hear,
and not bothering.” (The House at Pooh Corner, p. 173). In an increasingly
stressful world is it important to remember that a break is necessary to one’s
physical and mental health.
9. Embrace
Your Individuality. There are so many wonderful things about Tigger, but
what’s the MOST wonderful thing? That he’s the only one! Being different is
great.
10.
Friendship. “Pooh, promise you won’t forget about me, ever. Not even when I’m a hundred."
Pooh thought for a little. “How old shall I be then?” “Ninety-nine.” “I
promise,” he said. (The House at Pooh Corner, p. 179). The overall theme of
Winnie the Pooh is the importance of forming solid, lasting friendships. With
good friends, you will always have someone there to lean on, someone who will
go on adventures and expeditions with you, and even someone who might invite
you over for tea and a mouthful of something.
International
names:
|
Winnie the Pooh
|
Piglet
|
Tigger
|
Eeyoor
|
Danish
|
Peter Plys
|
Grisling
|
Tigerdyret
|
Æsel
|
Dutch
|
Winnie de Poeh
|
Knorretje
|
Teigetje
|
Iejoor
|
German
|
Pu der Bär
|
Ferke
|
Tiger
|
I-Ah
|
Finnish
|
Nalle Puh
|
Nasu
|
Tikru
|
Ihaa
|
French
|
Winnie l'Ourson
|
Porcinet
|
Tigrou
|
Bourriquet
|
Hungarian
|
Micimackó
|
Malacka
|
Tigris
|
Füles
|
Italian
|
Winnie-the-Pooh
|
Pimpi
|
Tigro
|
Ih-Oh
|
Norwegian
|
Ole Brumm
|
Nasse Nøff
|
Tigergutt
|
Tussi
|
Polish
|
Kubus Puchatek
|
Prosiaczka
|
Tygryska
|
Tygryska
|
Portuguese
|
Ursinho Puff
|
Leitäo
|
Tigräo
|
Bisonho
|
Spanish
|
Winnie the Pooh
|
Winnie the Pooh
|
Tigger
|
Ígor
|
Swedish
|
Nalle Puh
|
Nasse
|
Tiger
|
I-or
|
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)